FIGYELEM!!! A következő bejegyzés korhatáros elemeket is tartalémazhat!
Nem tudom ki hogyan van vele, de manapság úgy veszem észre, hogy kiveszett a fantázia az átlag romantikus-erotikus történetekből. Főleg azokból, amelyek a jelenben játszódnak. Valóban csak az átlagot akarják megüt és csak elvétve vannak közöttük olyanok, amelyeknek sikerül végül kilábalnia a középszerűség posványos ingoványából. Ezen kivételek közé tartoznak azok a művek, amelyke mernek valami új elemet beilleszteni a sablonok közé (pl.: egy olyan playboy, akinek van egy valódi szex-klubja a gazdagok számára és nem csak amolyan tessék-lássék üzleteket vezet) vagy esetleg szokatlan témát boncolgatnak (pl.: Tiffany Reisz eddigi könyvei, ahol valóban S&M témával foglalkozik az írónő). A plédák csak az általam olvasott, eddigi kiemelkedő művekre vonatkoznak. Sajnálatos módon, csak kevés író vállalja a kockázatot az újításokkal. Még inkább rossz az, ahogyan próbálnak ezek a könyvek egymásra licitálni. A legszembetűnőbb példa az ismétlődő elemként felbukkanó szerződés vagy valamilyen egyeszség, ami meghatározott időtartamra szól. Manapság nem sok olyan erotikus írás van, amely ne használná ezeket az elemeket, hogy a kötelező jellegű gyerekkori traumáról ne is beszéljek. Tudom, lerágott csont a téma, de A Klub című iromány számomra ismét felhozta. Meg egyébként sem volt még szó róla a blogomon.
Kb. ilyen érzetem volt végig
Ez a könyv maga volt a csalódás ne továbbja. Rég olvastam ilyen unalmasat és semmitmondót. Még a jó dolgokat is elviszi az egész. Főleg a karakterek és az események. Miről is írok, történések is csak ímmel-ámmal fordulnak elő. Pedig jobb lett volna, ha inkább arra fókuszál a sztori. Így viszont kaptunk egy átlagos (vagy még annál is alacsonyabban ténfergő) erotikus könyvet. Miről is szól: Egy férfi (Jonas) elhatározza, hogy jelentkezik egy exklúzív társkeresőoldalra, ahol találhat olyan nőket, akik hozzá hasonlóan nem szeretnének egy éjszakánál többet (már az első oldalon olyan nyílvánvaló minden). A város másik felében él egy nő (Sarah), aki ennek az ügynökségnek dolgozik, mint egyféle vizsgabiztos. A pasas fellengzős öntömjénezése arra sarkallja, írjon neki látatlanban egy panaszos levelet, ami miatt a férfi meg akarja találni, hogy kielégíthesse a nőt, aki sosem élte át a gyönyörök gyönyörét. Ez lesz később a missziója, majd kiderül, mi is valójában a klub és itt vége is a sztorinak. Komolyan csak ennyireől szól. Igen, kifelejtettem az egyeszséget, amit a két főszereplő köt, miszerint egy hónapig próbálkozhat Jonas azzal, hogy eljuttassa a Mennyországba Sarah-t. Igazán a problémák az első találkozásukkal jelennek meg leginkább.
Ez jellemzi legjobban Jonast
Jonas a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető egy kedves, érzékeny és szerethető karakternek. Csak a szex jár az eszében és hogy hogyan kellene Sarah-t a csúcsra juttatnia. Kihívást jelent neki a lány, amit egy prcig sem titkol. Az hogy vonzódik hozzá, valóban úgy van, de ennél többet nem érez. Ez nem szerelem, csakis testi vágy, amit a lehető legtöbb alkalommal ki szeretne élni a másikon. Hiába gondolja a végén, hogy beleszeretett, ez inkább a magántulajdonának féltése sem mint igazi szerelem. Vannak érdekes dolgok vele kapcsolatban, mint a súlyos gyermekkori trauma, amit át kellett élnie és persze az apja viselkedése, majd későbbi öngyilkossága, de ezekkel szinte semmit nem is foglalkozik a könyv. Pedig ezek sokkal jobban érdekeltek volna, mint hogy milyen módon akaja magáévá tenni aktuális kiszemeltjét. Elméletileg, elvétve, de nagyon kedves ember, aki segített egy rászorult családon is, ám ezt is csak hírből halljuk. Nagyképű, beképzelt alak, aki egy istenségnek érzi magát az ágyban és szerinte bármelyik nőt megkaphatja, de nem akarja rosszul érezni magát emiatt, ezért is jelentkezik a klubba. Azután pedig homlok egyenest mást csinál, amint problémákba ütközik. Úgy látszik, az önámítás nagyon megy neki a "szerelmével" együtt. Maradjunk annyiban, nem lopta be magát a szívembe.
Kb én is így csináltam olvasás közben XD
Van itt nekünk egy Sarah-nk is, aki ugyancsak nem tudja mit csinál. Elméletileg jogász akar lenni, de hogyan, ha még arra sem jön rá az első percben, mi is lehet maga a munkahely, ahol dolgozik. Mert nem egyértelmű ám, ha nem is látható egy női jelentkező sem, vagy ha ilyen kérdéseket kell feltennie. Naívsága itt nem fullad ki. Ami azt illeti, az ő hülyeségein akadtam ki leginkább. Először játsza az elérhetetlen, prőd nő szerepét, akit mélyen megbotránkoztat, hogy valaki nem akar szerelmet, csak futó kapcsolatot, majd amint meglátja élőben a férfit már rögtön az esküvői harangok kezdenek kongani a fejében. Az első vacsora után pedig átvált szexmániássá, aki nem tudja kontrollálni magát. Hogy is van ez? Ő is átélte a maga traumáját, de az ő részéről sem több ez a kapcsolat, mint egy olyan tevékenységsorozat, amely minden igényét kielégítse. Ugyanis neki pont jól jön Jonas ragaszkodása, hiszen megrögzötten szeretne tartozni valakihez, fél a magánytól és ezért bármire hajlandó. De a legidegesítőbb, amikor bebeszéli magának, hogy ő nem lehet boldog és nem elégülhet ki az ágyban, mert azon 10% közé tartozik, akik ilyen problémákkal küzdenek. Ezt vagy huszadjára olvasni már enyhén szólva kiakasztó élmény volt, amit nem szeretnék megismételni. A reakciói is elég vegyesek. Először még sír azon, hogy nem mondta el időben Jonasnak az igazságot a Klubról, majd később már nem is tudja hol legyen örömében, hogy elutazhatott egy méregdrága hétvégére. Tehát róla sem mondható el, hogy nem érdekemben. És nem mellesleg irányításmániás is. Mindig mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, ellenkező esetben jön a sértődés.
Amikor kutattam az értelmet
Hatalmas gondok voltak a könyvekkel. Még csak egy épkézláb mellékkaraktert sem tudok felsorakoztatni, mert mindegyik semmilyen és még túl keveset is szerepelnek. A bizonyításmániás és az irányításmániás szerelmi története meg röhelyes. Ilyen dialógusokat, narróciót és leíró részek pedig rég nem olvastam. És ez sajnos nem dícséret. A párbeszédek túlnyomó többsége a szex körül forog, ahogyan a cselekmény is. A konfliktus, ami a nagy titok körül folyhatott volna, teljesen elsikkadt. Pedig ez jóval érdekesebb lett volna. Tulajdonképpen nem tudom, miről is szólhatott igazán ez a könyv és ezért nem is tudom, akarom e folytatni egyáltalán. Lehet, túl nagy elvárásokkal ültem neki, mert a fülszöveg felkelltette az érdeklődésem, de ami a tartalmat illeti, a minőség silány lett, amit a második olvasás csak még inkább megerősített bennem.
Kinek ajánlom: hmmm...az erotikus irodalom kedvelőinek talán. Aki a témában kezdő, annak nem igazán tudnám, mert sajnos a kémia és a szex-jelenetek sem lettek jók. Nem izzottak a lapok. Mindenestere, akit érdekel, az olvassa el. Lehet, hogy csak rossz helyen rossz időben talált meg engem ez a könyv és csak ezért vagyok ennyire lesúlytó véleménnyel róla. Már csak abban tudok reménykedni, hogy a következő kötetben majd történik is valami, mert azért a befejezés egy izgalmasabbnak ígérkező folytatással kecsegtet, de nem állítok nagy elvárásokat ezek után.
5/1
Ui.: Említettem már, hogy minden hirtelen történik és gyorsan a könyvben. Még csak most írt a lány, de máris megkívánja a pasas, pedig azt sem tudja milyen. Azután az első (majd második és harmadik) szexjelenet és máris meg van hívva a hölgyemény (akit természetesen nem motivál a pénz) egy hosszú hétvégére hegyetmászni. Majd amikor hazaérnek, máris a pasihoz költözik. Hmm...Túl keményszívű lennék ezzel a könyvvel?
Mindig is szerettem az elborult koncepciójú természetfelettivel operáló filmeket, főleg ha angyalok és démonok is vannak benne. Ebben a filmben pedig megkaptam azt, amit szerettem volna.
Az ajándékba kapott DVD-kel és ajánlott néznivalókkal hadilábon állok. Csak a legritkább esetben lesz valami jó, számomra kedves film a végére. Mindenesetre jól néznek ki a polcon, és kiváló porfogók. Nos, ez alól kivétel a Constantine, a démonvadász. Egyáltalán nem néz ki jól a kiadása (szerintem), amit tovább tetéz Keanu Reeves nem túl előnyösen bevágott képe. Mondhatni, nyugodtan lehetett volna hagyni csak a Pokolt ábrázoló várost és Mennyországot az angyallal. Akkor talán szívesebben nézegetném. De nem is ez a fontos, hanem a belbecs (bár bevallom, hogy a borító után elég nehezen tudtam rávenni magam, hogy kinyissam a tokot a tartalom megnézéséért, de a lemezek design-ja mégis rávett). Ugyanis az, minden problémájával együtt nagyon jó lett. Márpedig van elég seb, amiből vérzik az alkotás, de nem annyira, hogy elvegye a kedvem attól, hogy felvehessem a kedvenceim listájára.
Démonűzés néhány "kedves" üzenet kíséretében
A történet középpontjában...mondjuk úgy, hogy a középpontban az elmúlás van. Mégpedig az élet elmúlása. És természetesen a megváltás, ha már szóba került a Menny és Pokol. Emberi hibák vagy éppen jó cselekedetek, amelyek egyik vagy másik végállomáshoz vezetnek. Constantine is elért ahhoz a ponthoz, amikor egyértelművé vált számára, rajta már csak a csoda segíthet, hogy a jobb helyre kerüljön, ahol ugyancsak nem szívesen látott vendég főként önpusztító életmódja miatt. Úgy tűnik, kilátástalan a helyzete, ám ekkor felbukkan a testvérét gyanús körülmények között elveszítő nyomozónő, Angela, aki nem hajlandó elfogadni, hogy húga öngyilkos lett. Bármire hajlandó, hogy bebizonyíthassa az ellenkezőjét, még a hírhedt ördögűzővel is hajlandó konzultálni, de a végeredmény nem várt fordulatokkal jár. Valami igazán monumentális dolog sejlik fel ezen egyszerűnek tűnő ügy hátterében. A jó és a rossz küzdelme, ahol meglepő alakok fognak nem éppen a számukra kikövezett úton haladni céljaik elérésének érdekében. Kiderül mi is áll a különös öngyilkosságok (idő közben ugyanis Constantine segítői is elkezdenek hullani) hátterében és ki mozgatja a szálakat.
Ahova még a legbátrabbak sem szívesen mennek
Mint említettem, a film központi témája a halál és egyben az öngyilkosság kérdésköre is. Ugyanis belép itt a már ismert következmények mellett a hátramaradt hozzátartozók gyötrődése, amit ideig-óráig megfelelően (bár kissé idegesítően kínlódóan) kezelt a film, de végül elveszett a részletekben. A halál eme módja egyébként is nagy szerepet játszik a moziban, mivel ez vezeti Constantine-t a hivatásához és persze a megváltása felé vezető úthoz is, ami tekintve a vallási háttért, nem is lehetne messzebb a Mennybe bocsátás törvényeitől. De jó tett helyében jót várj, márpedig (még ha elég számító módon) Constantine egy nagyon nem rá valló dolgot tett, hogy ezt kiérdemelje. Végre másra is gondolt maga és a saját problémái helyett. Miután ezen a kérdésen túllendül a film, jöhet a magány és önpusztítás témája, valamint a képmutatás. Az önpusztításban egyértelműen Constantine jár élen, ami nem túl meglepően a haldoklásához vezet, de ott van Hennessy atya az alkohol-problémáival és Beeman az önkéntes száműzetésével a méhkas szerű bowling-pálya mögötti lakóhelyével (ilyen szempontból az is érdekes, hogyan lelik halálukat). Tehát egyértelműen a legsúlyosabb problémái a jó oldal képviselőinek van. A gonosz elleni küzdelem nagy terhekkel jár, főleg ha az állítólagos segítő szándékú angyal is hátba szúr. Gabriel ugyanis nem éppen egy ma született bárány és valódi szándékai sem túl nemesek, bármennyire is annak próbálja feltüntetni önmaga igazolására, mindezt teszi úgy, hogy közben a jóságos bölcsességeket osztogatja. Persze ezt még Lucifer és Isten sem hiszik el neki, de vigasztalja a tudat, hogy mások is megélhetik az egyedüllét poklát nem csak ő. A képmutatás a "semleges oldalon" is jelen van, hiszen Féléj is bort iszik, miközben vizet prédikál. Egy egykori démonvadász nem lesz teljesen pártatlan és ezt a végén be is bizonyítja.
A két főszereplőt illetően Constantine elviszi hátán a műsort, míg Angela csak a háttérvokált tudja hozzá adni. Bár az is igaz, hogy valóban a férfiról szól leginkább a film, ezért egyértelműen neki kellett a legtöbb teret adni, de az egykori médium szerepének háttérbe szorítása így is nagyon feltűnő. Leszögezem, hogy nem vagyok nagy Rachel Weisz fan, és nem is ezzel a filmmel lopta be magát a szívembe, hiszen az általa játszott karakter kissé nyafogós, önfejű és eleinte gyáva, amit csak testvére halála miatt kénytelen legyűrni. Nem egy világra szóló alakítás ez tőle, sőt, néha nagyon túl tudta játszani a szerepet, amivel csak tetézte az egyébként is kissé idegesítő szereplő nem túl pozitív fogadtatását.
A film egyik legviccesebb jelenete
Keanu Reeves pláne nem kedvencem, de amit itt néha elő tudott adni, azért megérte elvállalni a szerepet. Igaz, hogy a túlzó játék rá is jellemező, de a karakteréhez nagyon is illik. A sztoikus, elfásult démonvadász, aki az utolsó haknijára készül...tökéletes volt erre a szerepre. És az egyik kedvenc jelenetem is hozzá fűzhető. Mégpedig, amikor eléri a bebocsájtást és flegmán bemutat Lucifernek, ezzel jelezve, megint át lett verve. Főleg önakaratán kívül, de nagyon vicces figura lett belőle, akit csak a lelkével való üzletelgetése tart életben.
Az ominózus áldás XD
Mellékszereplők között is vannak nagyon érdekes figurák. Említeném Balthazart, de sajnos a felhozatalból még ő sikeredett a legsablonosabbra szerintem. Viszont ott van a főnöke, Lucifer, aki egyszerre szórakoztató és félelmetes is. Nem tudni mikor viccel és mikor fenyeget. Ez a legnagyobb erőssége a karakterének. Féléj papa pedig a rapper stílusával már az első pillanatokban megvett magának. Ahogyan beszél és amiket mond, meg az az áldás a végén. Fenomenális. Én lepődtem meg a legjobban, hogy Shia LaBeouf Chas Kramere sem idegesített halálra. Pedig ennek a fajta szereplőnek tudlajdonképpen ez lenne a funkciója. De valahogy ő is jópofára sikeredett egy kevésbé szívmelengető halálla, ám egy annyival érdekesebb befejezéssel. Ő volt az egyetlen karakter, aki gyermeki kíváncsiságának áldozata lett és ezért is végződhetett úgy a film (a stáblista után) ahogyan. Van egy Gabrielünk is, akiről már tettem említést fentebb. Ha valaki a filmben igazán álszent, az az ő karaktere, amiért meg is kapja a méltó (?) büntetését.
Még valamiről nem tettem említést: a film dohányzás ellenességéről. Ez a legvégéig körbelengi az egészet. Először furcsa, ahogyan füstölni látjuk Keanu-t, amire ráadásul rá is játszik, ezért mindent mondanánk rá ilyenkor, csak azt nem, hogy menő. Ezután ott van Gabriel megjegyzése, hogy azért fog meghalni, mert naponta xy mennyiségű cigit szív, majd a tüdőrák ténye is és amikor saját magára rámutat, hogy ez itt a probléma. Szerencsétlen pók sem jár jól, amikor demonstrálja rajta, mi vár rá, és persze ott vannak a vérgőzös köhögési rohamok is. De talán Lucifer beszólásai a leginkább kézenfekvőek ezzel a témával kapcsolatban. Elvégre még részvénytulajdonoosnak is titulálja magát. Viszont a pontot az i-re az a bizonyos "tüdő műtét" teszi, amit Lu végez Constantine-on, hogy bebizonyítsa, enélkül is el tud majd jutni a Pokolba. Természetesen a zárójelenetekben már a cigaretta helyett előkerül a rágó, amit elnyammog és végleg leteszi az öngyújtót is. Azt hiszem ennél többet nem is írnék erről a témáról. Szóval, aki szereti a természetfelettivel foglalkozó filmeket, az nyugodtan tegyen vele egy próbát. Nem mentes a problémáktól és talán nem is kezeli az összes felvetett kérdést a helyén, hogy a logikai összefüggések hiányáról ne is beszéljek, de ezen túlmenőleg egy nagyon jó, majd két órás kikapcsolódás remek látványvilággal és sok vicces aprósággal. Van akinek bejön, van akinek nem. 10/8
Tegnap este hatalmas meglepetés várt a blogomon. Ugyanis jelöltek egy díjra. A Liebster Award-ra. Első döbbenetemből alig tudtam felocsúdni, hiszen még csak néhány hete vezetem az oldalt, de egy blogger jelölt is a Vándor-díjra.
Aztán megláttam a feltételeket. Rögtön tudtam, hogy ez este már nem lesz meg félkómámban. Mellette még az Életrevalókat is néztem (igény szerint lehetséges kritika következhet róla ;)), hogy egy kis vidámságot is vigyek a nem túl rózsás estémben, amiről inkább nem írnék. Maradjunk annyiban, hogy egy barátnőm útmutatását követve egy remek kikapcsolódásba botlottam.
De a lényeg most jön. Köszönöm a díjat Ayasha-nak! :D :* <3
SZABÁLYOK
❥ Köszönd meg a díjat, akitől kaptad!
❥ Maximum 11 blogger társad jelöld.
❥ Írj magadról 11 random dolgot.
❥ Válaszolj a jelölő blogger kérdéseire.
❥ Te is tegyél fel 11 kérdést az általad választott bloggereknek.
KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
Milyen a szobád? Kicsi és néha rendetlen XD De a könyvespolcomon mindig rend honol. Legalábbis az esetek nagy többségében. Egyébként van minden, ami kell egy szobába. Ágy, asztal, szék.
Mióta blogolsz? Körülbelül másfél hónapja. Szóval még nagyon kezdő vagyok e téren.
Mi a kedvenc színed? FEKETE!!! De azért a piros bármelyik (nem rikító) árnyalatát is szeretem.
Mi a hobbid? Szeretek írni, olvasni, filmezni. Régebben szerettem zongorázni is, de már nagyon elszoktam tőle, így nem művelem. Még ennél is távolabbi múltban oda voltam a hegedülésért, viszont azt egy idő után már nem bírtam már elviselni.
Van valami furcsa szokásod, amiről nem tudsz leszokni? Micsoda? Ha kiválasztok első látásra egy könyvet, akkor először elolvasom a fülszövegét, majd az utolsó oldalt. Csak, hogy felizgassam a fantáziám, hogyan is történhettek azok az események, amik eddig a pntig vihették a történetet. Ugyan előfordul, hogy rengeteg fordulatot lelövök magamnak a silabizálások közepette (akaratomon kívül), de akkor is jobban szeretem ezt a megoldást. Ezen felül nehezen tudom magam rávenni, hogy ne olvassak bele a könyvekbe, illetve meg ne kérjek egy olyan ismerősöm, barátom, aki már olvasta, hogy mondja el mi volt benne. Imádom a spoiler zónákat.
Két dolog, ami mindig nálad van, ha utazol? Papír és ceruza. Ha megjön az ihlet, akkor tudjam mivel elfoglalni magam.
Egy lakatlan szigeten vagy, nincs térerő és forgalom. Egyetlen egy tárgy lehet nálad, mi lenne az? Igazából nem nagyon zaklatna fel ennek a kettőnek a hiánya, mert ha nagyon akarok, csak fel tudom találni magamat a túléléshez. Szóval egy könyv, amit újonnan szereztem be. Ha jó, akkor rongyosra olvasom, míg jön valaki a füstjelek láttán, ha meg nem, akkor még mindig megfelelő lesz tüzelőanyagnak vagy fűtésnek (de gonosz vagyok XD).
Milyen az öltözködési stílusod? Nem is tudom, hogy jellemezzem. Kicsit sportosabb, kicsit...összevissza. Egyébként szeretem a gót ruhákat vagy a hétköznapi viseletek terén a kosztümöket, az elegáns viseletet.
Megtámad egy medve. Mit teszel? Mondjuk...rohanok? XD Bár nem hinném, hogy túl sokra megyek vele. Félúton elvinne a szívroham.
Egy tulajdonságod, amire nagyon büszke vagy? Miért? Hmm...a szerénységem XD Legendás vagyok róla. Ennél már csak kedvességem híresebb ;) Igazából, bármennyire is furcsa, a szarkasztikus humorom. Az, hogy miért...nem is tudom ;)
Van háziállatod? Nincs, csak volt, amikor még gyerek voltam. Halak. Ami egy kicsit vicces, ha belegondolok.
11 DOLOG, AMIT TUDNI LEHET RÓLAM
Gyermekkoromban utáltam olvasni. A Harry Potter és a Bölcsek köve rángatott ki ebből az állapotomból.
Nem szeretem a romantikus filmeket. De megnézem őket.
Unalmamban könyvet írok. Olyankor jönnek a legjobb ötleteim.
Nagyon szépen tudok animés/mangás szemeket rajzolni. Már csak a test többi részét kellene tudnom normálisan papírra vinni.
Imádom azt, amikor esik az eső. Főleg, amikor a nyári forróság közepén kezd el esni.
Rengetegszer meg tudom nézni ugyanazt a filmet...rövid időn belül.
Tanulás és olvasás közben zenét hallgatok. Abszolút tanulós muzsika: Kung Fu Panda első részének teljes soundtrackje, amit egyébként a bejegyzés írása közben is hallgattam.
Szeretnék egyszer könyvesboltot nyitni. Ezen mindig megdöbbennek és rendszerint úgy néznek rám, mint egy UFO-ra, ami épp most szállt le elébük. Talán ezért is lett legendás a védésem. (Azok a reakciók...ha eszembe jut még mindig nevetek rajta xD)
Az általános iskolában nagyon rossz voltam matematikából. Főiskolán az egyik matekos tanár át akart vinni pénzügy-számvitelre (én nevettem, de a tanár nem értette a poént xD)
Rajongok az öltönyös pasikért, főleg ha jól is áll nekik. Az ilyen ruhadarabot tudni kell viselni.
Sajnos nem vagyok túl vicces :/ :'(
KÉRDÉSEIM
Mi sarkallt arra, hogy elkezd a blogod írni?
Mennyi ideig tart egy-egy bejegyzés elkészítése?
Volt már olyan bejegyzés, aminek a közzétételét húztad-halasztottad? Miért?
Szoktál zenét hallgatni írás közben (vagy olvasásnál)? Ha igen, milyen típusút?
Könyv vagy film?
Van abszolút kedvenc darabod?
Melyik a kedvenc műfajod?
Ha lehetne, melyik híres könyves/filmes karakterrel költöznél össze? Miért?
Mi a kedvenc szabadidős tevékenységed? (olvasás és filmezés nem ér ;))
Van olyan dolog, amiben régen rossz voltál, de most nagyon jó?
Életed során volt olyan eset, amire ha ma visszagondolsz, még mindig nevetsz rajta?
Az urban-fantasy történetek nagy szerelmese vagyok. Bár ez a szerelem nem Nalini Singh Egy világ... sorozatával kezdődött (egy jövőbeni bejegyzésem során erre is sort kerítek), de itt csúcsosodott ki. Ám nem megyek még ennyire előre. A sztorival közös történetünk egy nyálkás délutánon kezdődött, melyet egyik barátnőmnél töltöttem, aki szintén rajongó. Éppen könyvespolcát nézegettem, amikor megláttam egy elrongyosodott könyv-gerincet, ami fekete volt rajta egy figyelemfelkeltő férfiúval. Gondoltam is rögtön: ez a könyv nekem íródott. Le is vettem, hogy elolvassam a fülszöveget, majd az utolsó mondatot. Eddig bíztató is volt, viszont barátosném megszólalt: a jövőben játszódik. Intelme pedig óvatosságra sarkallt. Hiszen nem vagyok odáig a futurisztikus sztorikért. Az, hogy elolvasgatom őket még nem jelenti a rajongást. Rá is kérdeztem gyorsan: csak nem poszt-apokaliptikus? Mire a válasz még aggasztóbb nem lett. Már éppen azon voltam, hogy visszategyem a helyére, amikor meggyőzött engem, talán mégis érdemes beleolvasnom. Egyetlen további intelme volt, vigyázzak olvasás közben, mert sokszor volt már kiolvasva. Igaza is lett. Amikor a közepére értem már kétszer kellett az első kb. 20 oldalt sorrendbe raknom. (Nem tudom hogy tudta ezt kivitelezni, holott jó ragasztásúak ezek a kötetek.) Mindenesetre megérte a szenvedés és már tudom miért volt olyan lestrapált állapotba. Ugyanis ez a történet beszippant és nem ereszt.
A történet egy olyan jövőbeli világban játszódik, amelyben az embereken kívül még két faj él egymás mellett: a lobbanékony természetű alakváltók és a rideg, számító mentálok, akik a logikájukba menekültek a valóság elől, amit Elcsendesedésnek neveztek el. A mentálok önkéntes alapon adták fel a megmaradt emberségüket, hogy egy bűntelen és egységes társadalmat hozzanak létre, ahol nem kell tartaniuk az érzelmi kitörésektől és egyéb "zavaró" tényezőktől. Ez a könyv egy gyilkosság-sorozat felderítéséről szól: amit egy mentál követett el.
A sztori egy tárgyalással veszi kezdetét, mely során egy befolyásos mentál és lánya (Sascha) próbálnak megegyezni egy még befolyásosabb alakváltóval. Nem is sejthetik, hogy a leopárd alakváltó Lucas-t egyáltalán nem az üzlet érdekli, hanem a fentebb már említett bűntények, viszont ez az együttműködés pont kapóra jön neki, ugyanis közvetlenül a mentáloktól szeretne információkat szerezni, mennyit is tudnak erről az egészről. Természetesen a szerződés megköttetik, ahogy a két főszereplő sorsa is. Ami eredetileg egy fedett nyomozásnak indult, hamarosan szerelmi történetté válik, ami elméletileg lehetetlen lenne. De a logika alapján mentál sem lehetne tettes. Márpedig a szerelem nem a logikára épül ebben a könyvben sem.
Lucas valóban alfahím, aki nem tűri meg, ha semmibe veszik. Még kevésbé, amikor az illető egy mentál és mindennek a tetejében még a párja is. Ez a fajta ragaszkodása gyerekkora óta megvan, hiszen szüleit rendkívül brutális módon veszítette el és gyorsan fel kellett nőnie egy falka vezetőjének a szerepéhez, ami a sebhelyeibe került. Nem is csoda, ha annyira igényli az érintést, ami egyébként is létfontosságú az alakváltók számára. Viszont az, hogy megtalálta társát, egy cseppet sem deríti jó kedvre, pont a szülei miatt. Azt is nehezére esik elfogadnia, hogy a lány az ellenséges vonalról származik és a falkájának tagjai sem nézik jó szemmel a kapcsolatot. Ám a mi leopárdunk sem adja fel könnyen. Megérzi ösztönösen (és persze a benne élő állat segítségével), hogy a lány más, mint az átlag mentál. Ugyan a figura nem egy kiemelkedően újszerű alkotás a romantikus regények tengerén, még csak nem is egy túlkomplikált jellem, de szeretnivaló, még a néha idegesítő ragaszkodása és védelmező hajlama ellenére is. Kedvencem nem lett (és nem is lesz, mivel az alakváltók alapból nem igazán a kedvenceim egyik könyvben sem), de megtanultam elfogadni hibáival együtt. Pedig azokból vannak bőven.
Sascha már egészen más karakter. Egész életében rettegésben sínylődik, hisz arra kondicionálták, hogy nem érezhet semmit. De ő tele van érzésekkel. Szereti a csokit, nem szereti a tükröt, amit egy alakváltótól kapott egy tárgyalás után, de számára eszmei értéke van. Sok ilyen kis apróság mutatja, hogy az Elcsendesedés nem lett sikeresen nála. Eleve nem is lehetett a származása miatt. De érzi a vesztét. Napról napra túl sok mindent érez, és ez már fizikai tünetekben is megjelenik. Tudja, bármelyik pillanatban lelepleződhet és akkor az úgynevezett Rehabilitációra küldik, ami még a halálnál is rosszabb lenne. Szenvedéseire rátesz egy lapáttal, hogy vonzalmat ébreszt benne új kliense, egy leopárd, aki folyamatos ostrom alatt tartja. Szegény lány nem is csoda, ha már a végére inkább az álmaiba menekül, persze csakis tapasztalat szerzés gyanánt. Ez pedig mégjobban elmérgesíti a helyzetet. Közben megismerkedik jó néhány másik túlnyomó többségében leopárddal, akik ellene táplált ellenszenvükkel vagy éppen sajnálatukkal még tovább bombázzák a már egyébként is labilis lányt, aki végül végleg leveti magáról az Elcsendesedés látszat béklyóit is. Már nem érdekli más, csak hogy végre szabad lehessen, ami elméletileg lehetetlen, de ekkor felbukkan a remény. Nem mellesleg ő buktatja le a sorozatgyilkost is a történet végén az élete kockáztatásásval. Egy érzékeny, ám erős lány, aki próbálja azt tenni, amit helyesnek vél, még ha ezzel a szeretteit meg is bánthatja. Ő a lelke a könyvnek, annak ellenére, hogy elméletben neki olyanja nem lehetne.
A mellékszereplők között is felbukkannak szép számmal olyanok, akiket könnyű megkedvelni és természetesen akiket még könnyebb utálni (gondoljunk csak Sascha anyjára vagy éppen a tettesre...nincs spoiler). De leginkább a farkasok védelme alatt álló Lauren família keltette fel a figyelmem. Érdekes kis kompánia ez, tekintve kik ők és honnan jöttek. Mert nem farkasok ők sem, hanem mentálok...akik kiléptek a hálóról, ami elméletileg ugyancsak lehetetlen. A főgonoszról nem szeretnék írni, mert az tényleg nagyon spoileres lenne...
Összességében ez az ellentmondások könyve. A mentálok közötti hierarchia sem éppen azt mutatja, hogy egy egységes egész lenne. Az pedig, hogy elnyomják azokat, akik kilógnak a sorból egyszerűen kegyetlen. Nem számolnak viszont azzal, hogy már koránt sem ők vezetnek mindent. Ott van még két faj, akik csakis arra várnak, hogy megmutathassák, mi is rejtőzik az álarcuk alatt. A mentálok kommunikációja, már ami a számítástechnikai részét illeti, túl elavult, akárcsak a gondolkodásuk. Csak a Mentál Tanács egyes tagjai vélik felfedezni a potenciális ellenséget bennük. Ezen túlmenőleg, hogy lehet az, hogy nem vették észre, miért is kardinális mentál Sascha
A világ és a hierarchia nagyon jól fel lett építve. Amitől pedig féltem, a technológiai fejletség, érdekes lett. Én is laknék egy olyan fa "odún", mint Lucas, és a járgányok is nagyon jól ki lettek találva. Viszont volt valami, ami nagy negatívum volt. Mégpedig a végső leszámolás. Jó, értem, hogy ez Sascha afféle megváltás történetet, de azért a főgonosz megtalálását és legyőzését nem csak a mentálhálón kellett volna "közvetítenie" az írónőnek, mert így elég lapos lett. A happy end borítékolva volt, de túl könnyű győzelem volt a gonosz felett, ha lehet ezt mondanom. Rengeteg kín és szenvedés egy pár oldalas szösszenet miatt.
Ajánlom minden Paranormális-románcokat kedvelőnek, mert egy nagyon jól összerakott, részletes világ, ahol mindennek és mindenkinek meg van a helye és a rangja, sok szenvedélyes jelenettel és egy csipetnyi borzongással, hogy a társadalomkritikát ne is említsem. Akik még csak most fedezik fel maguknak az írónő munkáit vagy a műfajt, azok is nyugodt szívvel belefoghatnak, mert nem fog csalódást okozni. Remek kikapcsolódás, jó karakterek és konfliktusok.
Először hozok blogomra animét (és szerintem nem utoljára), ami nem más, mint a kedvenc seinen kategóriába tartozó sorozatom, a Neon Genesis Evangelion. Először évekkel ezelőtt találkoztam a történettel, bár őszintén megvallva, amikor belekezdtem voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, hiszen 1995 nem mostanában volt, és még csak az első "találkozásunk" közelében sem, de minden aggodalmam alaptalan volt. Hiszen a végét leszámítva egy rendkívül jó műt kaptam tele drámával, elmélkedéssel, akcióval és egy csipetnyi fanservice-vel. Nem mellesleg, elég brutális és beteg "igazi" utolsó két rész kapcsolódik hozzá, amit egy egész filmként is összevágtak The end of Evangelion címmel. Mivel a sorozatra szánt büdzsé érezhetően elapadt a végére, ezért érthető módon, kellett egy épkézláb befejezés is. Ezek mellé társul az újnak számító Rebuild of Evangelion (egyelőre) három része, ami az eredeti széria remake-ének indult. És meg is állt. Egészen furcsa végeredmény született, ami a harmadik részre már csak nyomokban tartalmaz eredetit. És könnyen megeshet, hogy nem véletlenül. De kezdjük az elején.
A sorozat középpontjában az úgynevezett NERV áll, melynek először csak kettő, majd három pilótájának életébe tekinthetünk bele az iskolás hétköznapjaiktól kezdve a hajmeresztő bevetéseiken át a teljes összeomlásukig. Sem az Angyaloknak nevezett ismeretlen eredetű ellenségek, sem a saját főnökeik nem kímélik a gyerekeket, akik kegyetlenül megsínylik ezt. A végletekig kihasználják őket, mit sem törődve azzal, hogy ez az életükbe is kerülhet. A végső cél elérése érdekében bármit képesek bevetni, még a lakosság élete sem nagy ár érte. Minden mögött persze kell lennie egy irányító szervnek, és itt van a kegyetlen végrehajtó is, aki nem rest a saját fiának testi és szellemi épségét feláldozni az ügy érdekében. Természetesen azért támogató barátok is akadnak az osztálytársak képében, akik ideig-óráig képesek tartani a szereplőkben a lelket Rengeteg vicces jelenetet generálnak, hogy egy kicsit szusszanhassanak a nézők és vele együtt a szereplők, hiszen ezek után a kellemes részek után jön még csak a java. Ugyanis az osztálytársak közül is lesz olyan, aki bekerül az EVA programban, melynek keretében a három gyermek próbálja menteni a világot. Ez az a pont, ahol végleg teljesen komorrá válik az egész sorozat. Már nincsennek vicces élcelődések, könnyed szócsaták, "szerelmes" civakodások. Sok titokról lerántódik a lepel, de még több megválaszolatlanul marad (pl.: honnan jöttek az Angyalok, hogyan jöttek rá az EVÁk megteremtésére, milyen úton-módon következtek be az előző Becsapódások...és még sorolhatnám).
Ugyan nem minden kérdésre kapunk választ, de azért sokat felfed a valódi okokból és célokból a The end of Evangelion, mely az összefoglaló Death and Rebuild után következik. Itt a 24. rész után vesszük fel rögtön a fonalat. Ahogyan az elválasztások is mutatják, ezt már valóban befejezésnek szánták a készítők. Már a kezdő képsorokból kiderül, milyen hangulat is fog uralkodni a film felett. A kétségbeesés és az elkerülhetetlen vég. Az EVA-pilóták menthetetlenül szétesett mentális állapotban kerülnek újra a képernyőre (már ami Asukát és Shinjit illeti, bár a felvezetés elborultságát ez utóbbi főszereplő fogja megadni). Ugyan mind hárman túlélték azt az incidenst a főhadiszállásnál, amelyben Rei egyesült egy Angyallal és Shinji magasabb síkra emelkedett, de ezeket a jeleneteket, mintha elfelejtették volna, arról nem is beszélve, hogy Asuka is elég halálosnak tűnő sérüléseket szenvedett el, de most mindezektől eltekintek.
Szóval, a film során kiderül, mi is a NERV igazi célja, valamint hogy honnan származnak az EVA-k. Mivel a NERV birtokában van az egyetlen olyan Egység, amely már feléledt (az ominózus egyesülés Shinji és az UNIT-01 között), ezért a háttérben álló szervezetek célja immáron az, hogy megkaparinthassák maguknak ezt a fegyvert, amellyel elhozhatják a világ végét, a Harmadik Becsapódást. Nem is sejtik, mi is vagy inkább ki is az, aki valóban előidézheti azt. Hiszen Shinji csak az eszköz volt ennek a személynek a felélesztésére. A végeredmény pedig egy egyszerűnek tűnő döntésen múlik: egyedül maradni vagy együtt lenni. A döntés Shinji kezében van, aki meg is hozza azt, de nagy árat kell érte fizetnie. Nem lehet boldog a Földön, mely immáron nem a kék bolygó, hanem a vörös.
How odd...
De hogy hogyan is folytatódott volna Shinji élete az általa választott lehetőség után? Az nem derült ki, viszont elérkezett a remake(?) ideje. A You are (not) alone ismerős képsorral nyit, mégpedig majdnem ugyan azzal, amivel a sorozat első része. A majdnemen van a hangsúly! Különös, hogy itt az óceán színe nem kék, hanem a befejező részben látható piros, valamint egyéb furcsa, ám apró részletek is vannak, amik a szemfüleseknek igazán szemet szúrhatnak. Többek között az is ilyen, mintha Shinji visszább vett volna az önsajnáltatáson és az önkínzás bugyraiban való elmerülésben. De lehet, hogy ezt szándékosan csinálták így, mivel elég idegesítő volt ezekben a pillanataiban, amiből sajnos jó sokat sikerült a nagyérdemű elé tárni. Viszont Rei is különösebb, mint valaha. Eddig sem szenvedett bőbeszédűségben, de most még annyira sem kommunikál, mint az alapművekben. Persze ez a második részben megváltozik, de akkor is különös, hogy a szokottnál is inkább magába van fordulva. Az első film kb. az 1-6. részt foglalja magába az említett kisebb változtatásokkal, amire könnyen rá lehetne húzni a remake jelzőt, vagy legalábbis elfogadhatóbb lenne, ám a második rész már egészen más lapra tartozik.
...Evangelion most.
A You Can (not) Advance már az első percekben tele van újdonságokkal. Kezdve az új, eddig még nem ismert szereplővel, Mari-val, akinek a kissé beteges megnyilvánulásai hasonlítanak Asuka vakmerő tetteire, és valóban, későbbi jelenetekben "át is veszi" a helyét. Elvégre az életveszélyes sérülés az Angyalnak titulált EVA egység elszabadulásánál az övé volt, nem pedig a pórul járt osztálytársé. Így ekkor Mari ugrik be a helyébe, mielőtt az Angyal a főhadiszállásnál magába olvasztja Reit. Ő veszi rá Shinji-t arra, hogy végre bújjon ki az egérlyukából és nézzen szembe a valósággal, ahol az általa szeretett lány immáron az ellensége. Itt is vannak változtatások, hiszen az eredetiben legyőzi Rei-Angyalt, de nem ez indítja el a Harmadik Becsapódást, ennél a résznél viszont igen. Szóval az eredetiben Rei a kiváltó ok, míg itt Shinji az. És ekkor bukkan fel az a "tényező", aki meg is állítja ezt a folyamatot, hiszen Longinus-lándzsájával telibe is találja az UNIT-01-t, ezzel megállítva a folyamatot. Ezt pedig az ugyancsak érdekes mondatokat osztogató Kaworu teszi meg, tehát akkor a Harmadik Becsapódás nem történhetett meg.
Viszont a You Can (not) Redo szerint ez bekövetkezett, ami viszont azt a kérdést teszi fel, hogy akkor a többiek hogy lehetnek életben. Hiszen az eredeti széria (vagy esetleg egyel ezelőtti idővonal) szerint ebben az esetben mindenkinek meg kellett volna halnia. Emellett itt van az a kérdés is, hogy Rei feje, ami a The end-ben volt, hogy kerül oda, de akkor viszont ki segített az apokalipszisben, amit Kaworu állítása szerint ismét Shinji indított el. Nekem ez már kissé túl zavaros volt. Itt is elmesélték, hogy mi volt az eredettörténet, de ugyancsak érdekes jelenetek voltak mutatva az ominózus Becsapódásról. Az "különös, de ezt már láttam valahol" státuszba tartoznak, csak olyan, mintha valamiféle folytatás akarna lenni, pedig akkor Kaworunak érthető okokból nem lehetne szabad léteznie. Rengeteg kérdés merül fel és szinte semmire sem kapunk választ. Az egész film olyan, mintha nem is tudná, hogy mi akart volna lenni. Meg alapjában is ott van az, hogy az EVA-k miatt nem öregednek. Ez hogy jutott az eszükbe? Eddig ilyenről szó nem volt! Valamint a második film utáni előzetesben sem ilyen folytatást tártak elénk. Nem tudom, hogy tényleg lesz-e negyedik film, de remélem az válaszokat ad a rengeteg megválaszolatlan kérdésre. UPDATE: LESZ!!!!! ☺ Az első ízelítőket itt, itt valamint az első 10 percet itt megnézhetitek!
A karaktereket illetően Shinji az abszolút főszereplő, akinek a szemén keresztül nézhetjük végig a Föld és saját maga bukását mind a sorozatban, mind a filmekben. Egy elmagányosodott, elhanyagolt fiú, aki csak az apja szeretetét szeretné kiérdemelni és ezért még arra is képes, hogy ezekbe a pokoli szerkezetekbe beülve játsza a hőst. De amint egyre nagyobb lesz a tét, úgy veszik ki belőle ez a bizonyítási vágy is. Már nem akar a végére mást, csak egy egyszerű gyerek lenni, aki inkább magányosan tengődik, mintsem tovább kelljen így élnie. Mentálisan már teljesen labilis, amit sorozatbeli utolsó tette is tükrözik. A magányt választja. Viszont a filmekben sokkal merészebbnek tűnik, főleg ami a nem túl jó harmadik részt illeti. Képes elfogadni, hogy ez a sorsa és tud is rajta változtatni, ha az akaraterejét végre összeszedi. Szóval, míg a sorozatban inkább a leépülését, addig a filmekben a pozitív változásokat is láthatjuk a jellemfejlődése során.
Asuka és a filmekben felbukkanó Mari szinte ugyan az a személy. Őt is elhanyagolták a szülei, majd el is veszíti édesanyját, amit azzal kárpótol, hogy hatalmas szája lesz és mindenkit lenéz. Ezzel szemben Mari mutat némi alázatot, viszont ő a harcstílusában hasonlít kísértetiesen Asukára. Brutális, kegyetlen, nem ismeri a nemet a harcmezőn. Ebben tökéletesen hasonlítanak egymásra, és mint említettem, szó szerint átveszik egymástól a jeleneteket, bár Mari lényegesen kevesebbet szerepel. Elvégre mégiscsak mindenki jobban kíváncsi a régi szereplőkre. A filmben a sorozattal ellentétben nem bomlik meg teljesen Asuka elméje, mert azt a funkciót kvázi alteregója, Mari tölti be. De azt sem mondanám, hogy a harcok nyom nélkül maradtak. Megkeményedik és kegyetlenné válik. Igazi vezető egyéniség lesz belőle.
Rei a tipikus szótlan karakter is lehetne, ha nem tudnánk meg, hogy múltja sötét titkokat rejt. Nem akarok ennél többet spoilerezni, ezért nem is mondom el, ki is ő valójában. Róla annyit elég tudni, hogy mindig a háttérben marad és jó ideig mindkét formátumban úgy tűnik, mintha csak egy báb lenne, ám az igazság ennél bonyolultabb. Van neki is akarata, de azt nagyon mélyen elásta azzal a régi személyiségével együtt, ami néha megmutatkozik a filmek során. Bár itt is érdekes, hogy mind a két verzióban felbukkan a kezdő képsorokban és a The end végén is. Mintha ő lenne a kezdet és a vég is, ami ha jobban belegondolunk így is van. A filmben mutatja meg a legtöbb érzelmét és a harmadik részre rendre öntudatra ébred, de nem úgy mint az eredeti befejezésben.
A mellékszereplők is mind érdekesek és részletesen kidolgozottak. Kaworu az alatt a rövid idő alatt, míg a képernyőn volt, a szívemhez nőtt, még annak ellenére is, hogy tudtam, az ő jelenlétéből jó nem származhat, hiába tűnik kedvesnek. Shinji apját, Gendo-t, pedig kellőképpen lehet utálni, ahogy azt egy fő gonosztól el lehet várni. Misatonak is van egy kidolgozott háttere, ami arra következtet, hogy enyhe apakomplexusban szenved, de nem tudom neki megbocsájtani a 3. részt. Nagyon rideggé és számítóvá válik, pedig a főnökség közül még ő volt a legkülönb az egész Evangelion alatt mind a sorozat, mind a film terén. Az osztálytársak jópofák és szerethetőek voltak, akik egy kis felüdülést nyújtottak a mentális és fizikai kínszenvedések közepette.
Mindenkinek tudom ajánlani, akit nem tántorít vissza a mecha-anime, főleg a komolyabb hangvételűek, amik nem biztos, hogy happy enddel végződnek. Ugyan sok benne a logikai buktató a sorozat során és vannak ezekből szép számmal a filmekben is, de ha ezeken túl lép az ember, akkor egy tartalmas és akciódús poszt-apokaliptikus/apokaliptikus animét kap, ami sokáig el fogja még gondolkodtatni a nézőt. Nem hibátlan, sőt, a filmeket csakis a sorozat megtekintése után ajánlom megnézni, de ha befogadó vagy, akkor még lehet akár kedvenc is.
A mai könyvet kár, hogy nem akkor olvastam, amikor az akciófilmek reneszánszukat élték. Azok a '90-es évek... Amikor még nem a fantasy és a paranormal uralta a filmvásznakat, de még a könyveket sem. Az az igazi, kemény fiúk ideje volt, akik megleckéztették a rossz fiúkat és közben nem restelkedtek poénkodni is. Ilyen hangulatú a Vis major is. Csak mint említettem, kár hogy nem az idejében ért el engem.
Nem lett a kedvencem, pedig próbálkoztam vele. De mindhiába. Beszippantott ugyan a történet, de igazán nem tudtam mégsem átélni. És ennek az egyik legnagyobb ok a nyelvezet volt. A leírás egy dolog, de így nem beszélnek egymással az emberke, főleg nem az ilyen környezetben élőek. Egyes jelenetekben olyan volt, mintha poéták diskuráltak volna egymással. Értem, hogy ez egyfajta görbe tükör lett volna az akciófilmekkel szemben, de számomra nem mindig volt a hangulatnak megfelelően tálalva. Bőven meg lettem volna elégedve azzal, ha csak a leíró részek és a belső monológok íródtak volna ilyen stílusban. Az talán még viccesebbé tehette volna. Bár meg kell valljam, hogy azért nem minden megnyilvánulás volt szép és finom. Hiszen mégiscsak egy '90-es évek beli krimiről beszélünk. Annak is az egyik nagy képviselőjének, Steve Seagalnak a könyves megfelelőjéről. De sajnos a történetvezetés mellett sem tudok szó nélkül elmenni, ami hol kissé kapkodós, hol nagyon elnyújtott. Van amikor még követhetetlen is, főleg Kyra álmai miatt. Nem tudhatni mit képzeleg és mi az, ami a valóság, és emiatt elég furcsa az egész.
Kyra annak ellenére, hogy a narrátor és végig az ő szemével nézzük a történéseket, nem lett igazán főszereplő sem. Sok dolog kiderült róla, de mégsem az érződik, hogy róla szólna a történet, hanem csak eszköze, annak elmesélésére. Ahhoz képest, hogy milyen okos és tehetséges, rengeteg logikai hibát követ el. Sokszor megy a saját feje után, hiába próbálják meg a helyes útra terelni, vagy éppen menteni az életét. Ám vannak olyan pillanatok, amikor megmutat valamit abból, hogy milyen is lehetne, ha végre felengedne. Az intuíciói meglepően fejlettek és ezt szerencsére be is bizonyítja. Ez is mutatja, hogy van benne potenciál, csak még nem lett szabadjára engedve. Egyébként furcsa, hogy említi az álmait, mégsem kezd velük szinte semmit a szerző, pedig van egy kis misztikus háttere ennek, ami érdekesebbé tehetné a sztorit. Csak pár villanást kapunk belőle. Sajnos sokszor nincs megmagyarázva, hogy hogyan jut egyes következtetéseire. Ide tartozik az is, hogyan juthatott arra a következtetésre egy bizonyos illetővel és annak ügyével kapcsolatban. Valamiféle személyiségfejlődés is végbemegy a lányban, de nem olyan nagy fokúan, hiszen már gondolataiban meg voltak ezek a jegyek, csak megnyilvánulni nem bírt még elveihez mérten. De a jó öreg Vis Major ezen is segített. Szóval a szereplőben van lehetőség, de nem lett számomra igazán szerethető mégsem.
Viszont a könyv egyértelmű főszereplője egyben a címszereplő is, a Steve Seagal védjegyeiként funkcionáló elemekkel megspékelt Vis Major gúnynévvel rendelkező egyén, aki a "becenevének" megfelelően olyan, mint egy hirtelen bekövetkező káresemény, amely nem várt pusztítással jár, de tudjuk hogy bármikor bekövetkezhet. Neki is megvan a magához való esze, de szereti tettetni az ostoba figurát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban sokszor művel ésszerűtlen dolgokat és azokat mindenféle magyarázatokkal próbál leplezni. A figura tiszteletparancsoló, minden kollégája, ellensége fél és tiszteli a főnökét, HáKát leszámítva, akit cserében rendszeresen szívat. Kár hogy nem lett megmagyarázva, mi váltotta ki ezt a magas fokú tiszteletet, mert csak annyi van róla említve, hogy már csak a fellépése is megköveteli azt, de ebben az esetben akkor inkább félelemről kellene beszélni, ám az elismerő pillantások nem erre utalnak. Majd talán a második részben ez is kiderül. Hozzá tartozik a karakterhez, hogy nem mindig tartja be az írott szabályokat. Ha úgy látja, megköveteli a helyzet, akkor rendszeresen át is lépi azokat. Megteremtette saját törvényeit, ami szerint él. Hatalmas gondjai vannak a magánéletével és az érzelmi világával. Ott van először is a felesége, akit már számtalanszor megcsalt, mégsem vált el tőle. Pedig valójában csak a sajnálat volt az, ami a házasságra sarkallta. És a felesége is csak a hajlamai miatt ment hozzá. A válás is csak akkor merül fel benne, amikor felbukkan egy új kapcsolat lehetősége, hiszen addig ugyan kidobva élt a házából, mégsem akart szétmenni az asszonnyal, aki ugyancsak talált maga mellé valaki mást. Másik vesszőparipája pedig maga a társa, Kyra, aki vonzalmat ébreszt fel benne, de ezt nem akarja számára világossá tenni, habár a leírás alapján elég egyértelmű, amikor tinifiúként viselkedik a lány közelében. Amolyan "húzd meg a haját, mert szerelmes vagy" módon közeledik, de a végéig is csak a vonzalmat hajlandó elismeri. Ami szerintem valóban így is van. Mint fentebb említettem, rengetegszer viselkedik meggondolatlanul és bután, amit tetéz, ha nem úgy történik valami, ahogyan ő akarja. Kissé lobbanékony természet, aki jellemét demonstrálandóan érdekesen köszön és beszél másokkal (lásd: berúgja az ajtót, ahová be akar menni, nem túl kedvese szitkokat vág mások fejéhez). Problémamegoldásai is egyediek. Ez a karakter sem lett még igazán kibontakoztatva, de remélhetőleg majd a következő részben már jobban ki lesz.
A könyv legnagyobb hátránya a mellékszereplők, az események és a nem létező szerelmi szál. A mellékszereplők egyszerűek és sablonosak, olyan egysíkúak és semmilyenek, hogy hirtelen egyet sem tudnék felsorolni. Csak kitöltő szereplők ként vannak jelen, akik további bonyodalmakat hoznak a történetbe. A felvonultatott bűnözők is ilyenek. Igazi meglepetést is csak a "főgonosz" tud okozni, annak ellenére, hogy már ezt is ellőtték előre. A cselekmény túlzsúfolt és egyes esetekben még unalmassá is válik, ha nem éppen pörög. És az egy napra eső esetek száma is kissé túlzó, bár ez voltaképpen egy afféle paródia is lenne. A szerelmi szál pedig nem az igazán, csak ezzel a címkével van ellátva. Nem érződik igazán a kapcsolat közöttük, csupán partnerként. Ez nem szerelem, hanem testi vágy, amit egyébként mind a ketten el is ismernek.
Szóval nem egy világmegváltó mű, de nagyon szórakoztató, ha a nyelvezeten és a hibákon túl tud lendülni az ember.
Mióta kijött októberben a legújabb Star Wars előzetes, azóta Csillagok háborúja lázban égek. Amikor valamelyik csatornán ment az aktuális rész, mindig megnéztem ezelőtt is, de most még a maratonra is hajlandó voltam. És amint megtudtam, hogy egyik barátnőmnek meg van a könyv (akinek ezúton is mégegyszer köszönöm :*), már nem volt megállás az olvasásig. És végül a kezeim közé is került.
Szerintem a történetet nem kell bemutatnom. Réges-régen játszódik, egy messzi-messzi galaxisban, ahol a sötétség az úr, amely mindent el akar emészteni és az irányítása alá vonni. Ám néhány bátor ember (és egyéb lény) úgy dönt, ebből nem kérnek, így belőlük lesznek a Lázadók, akik ellen a Birodalom minden fegyverét beveti. Hála egy bátor hercegnőnek, aki várja megmentését, a szuperfegyverük gyenge pontját megszerezhetik, és elpusztíthatják azt. Viszont ehhez két robot, egy remete, egy zöldfülű kezdő, egy nagyszájú űrkalóz és egy hatalmas, "két lábon járó bunda" nem mindennapi kalandja révén juthatnak hozzá.
A könyv és a film közötti különbségek nem túl nagyok, de annál szembetűnőek. Bizonyos jelenetek teljesen kimaradtak a filmből (így az is, amikor Luke az elején meglátja az űrcsatát és fut a barátainak elmesélni), amik ugyan nem nagy jelentőségűek a történet alakulásának szempontjából, de néha elég beszédesek a karakterek jellemét illetően. Ha csak a fentebb említett jelenetet veszem alapul, akkor azt mondanám, hogy Luke irritáló, kotnyeles és rendkívül forrófejű. De szerencsére a könyv közepére már kezdett valamicskét enyhülni az ellenszenv, amit iránta viseltettem egyes megnyilvánulásai miatt, elindult a felnőtté válás útján. Bár nem jutott még messzire, amit mi sem mutat jobban, mint a gyerekes féltékenysége Han Solo és Leia között szárba szökő kapcsolata miatt. Ez el is feledteti vele a nemrég megnyert csata édes sikerérzetét. Emlékeztet valamire...
Chewi szerepe kb annyi, mint a képen
Han Solo karakteréből az hiányzott, amit a legjobban szerettem: a sárm. Tudom, hogy a könyv a sci-fi szerelmeseinek, azon belül a férfiaknak szól, de nőként nem tudtam elmenni emellett. ;) Viszont cserében viccesebb lett, mint a filmben. Itt még ő is olyan, mint egy önző, randalírozó kisfiú, aki szeret játszani és hajmeresztő dolgokat csinálni. Egyik kedvenc tevékenysége, hogy Luke-ot piszkálja, ami kifejezetten inspiráló is a fiú számára a döntő helyzetekben. És a párbeszédek, amik Leia és Han között végbemennek, frappánsak és megfelelően gúnyosak. Működik a kémia közöttük itt is. Külön szerettem azt, amikor pár mondat erejéig (sajnáltam, hogy csak ilyen kevés ideig) a gondolataiba is belekukkanthatunk, amik ugyan kissé sekélyesek, viszont jó meglátásokkal vannak megtűzdelve. Alapjaiban vicces, okos, mégis hiányérzetem volt, és a korával sem voltam kibékülve, de ez már tényleg részlet kérdés. Ami pedig a társát illeti: szegény Chewi mintha kissé háttérbe szorult volna. Pedig a filmekben imádtam, de itt csak a jelenlévő karakterek sokaságának egy újabb tagját képezi.
A harcos amazon XD
Érdekes, hogy Leia karakterét itt még jobban megkedveltem, mint a film során. Nem csak bátor és okos, de menő is. Tudom, ez utóbbi talán kicsit nevetséges, de a könyv elején van egy jelenet, ami meg tudott győzni erről. Van egy jelenet az elején, mielőtt elkábítanák, ahol eljátsza a síró-picsogó hercegnőt, aki arra vár, hogy megmentsék (persze ezután valóban szorult helyzetbe kerül), valójában pedig csak a bolondját járatta a Birodalom képviselőivel, hogy megszökhessen. Sőt, még belül nevetett is rajtuk, igaz nem sokáig. Itt még inkább tudtam értékelni azt, hogy nem engedte magát megfélemlíteni, még a kínvallatás során se (az a robot kicsit eltért ugyanis a filmben szereplőtől) és még ezek után is volt annyi lélekjelenléte, hogy feleseljen Tarkin nagymoffal és Vaderrel. Ha már itt tartok, még mindig nagyon fel van vágva a nyelve és szereti osztani az embereket. Viszont érzelmein kevésbé tudtam eligazodni, hiszen egyik pillanatban még Han kezét fogja az utolsónak vélt pillanatban, majd szerencse-csókokat osztogat Luke-nak. Olyan ismerős...
A mellékszereplőket illetően, ők voltak azok, akik a filmben sokkal jobban működtek, mint az írott formátumban. 3PO és R2 párosa még mindig vicces, de nem érződött az, hogy annyira lényeges szereplők lennének. Furcsa volt beleolvasni egy robot gondolataiba, már-már emberi volt, főleg C-3PO-é. Obi-Wan jelentős figura itt is, hiszen nagyban hozzájárul Luke személyiségének alakulásában, és persze az erő említése is első ízben hozzá kötődik. De vele kapcsolatban is hiányérzetem volt. Talán Tarkin és Darth Vader azok, akik kiemelkednek. Tarkin a maga elvakult kapzsiságával és azzal, mennyire el tudta magát bízni csupán, mert hatalom van a kezében. Vader pedig magában nevetett rajta, ami igazán meglepett valamilyen szinten. Nem számítottam rá, hogy ezt így konkrétan le is fogják írni. Bepillantást is kaphatunk jövőbeni terveiről, ami csupán a világ térdre kényszerítése. Ennek elérése érdekében hajlandó még Tarkint is elviselni és a háttérben meglapulni. Érdekesebbé tette számomra a karaktert.
Őszintén szólva, az elején nagyon elbizonytalanodtam, hiába láttam, mennyire rövid a kötet. Már a fordítás is érdekes volt. Hangosan felnevettem bizonyos dolgokon, mint például a néhány szereplő neve (a teljesség hiánya nélkül néhány példa: Szi Thripio, Artu Detu, és Darth Vadert Lovagnak szólítják), de idővel hozzá lehet szokni, ahogy az írásmódhoz, ami egészen a Alderaan-hoz való megérkezésig furcsa és kicsit döcögős. De ezután, mintha valaki más kezdet volna el folytatni a történetet. Pörgőssé, megfelelő helyeken feszültté vállik, és voltak pillanatok, ahol még izgultam is, annak ellenére, hogy tudtam mi fog történni. A párbeszédek pattogósak voltak és elhangzott az egyik legkeményebb beszólás Han-tól a kötet végén:
"Hát csak nem nézhettem tétlenül, hogy egy motorizált kondásgyerek egymaga menjen egy ekkora állomás ellen!"
Sajnos volt még itt egy zavaró tényező, és ez nem más, mint a szerelmi háromszög, már ha arról beszélhetünk ez esetben. Lehet, hogy túl sok YA könyvet olvastam, de néha olyan érzésem volt, mintha ez a Han-Leia-Luke hármas egy jó fajtából lépett volna ki. De ez csak az én véleményem a fentebb említésre került egyes megnyilvánulási formák miatt.
Mindenkinek ajánlom, aki látta a filmeket, mert sok érdekességet találnak benne, amik talán nem úgy voltak, vagy teljesen kimaradtak a filmből. De akik egy remek sci-fi-re (mert ez sokkal inkább az, mint a mozgókép) vágynak, azok is megtalálják a számításukat.
5/4,5
A filmről
Korábban Snitten már írtam róla, így gondoltam, ha már a könyvről van szó, nem hagyhatom ki a film értékelését sem:
Ez szerelem volt első látásra. Még nagyon kicsi voltam, amikor először
megnéztük szüleimmel VHS-n, rossz képminőségben, rossz hanggal, de
rögtön elvarázsolt. A rácsodálkozások a mai napig is eltartanak nálam.
Maga a történet egy igazi, hagyományos mese, amely réges-régen
játszódik, egy messzi-messzi galaxisban. Ebben a részben van nekünk egy
kis királyfi (Luke), aki elindul a hercegnő megmentésére (Leia), melyen
tanul a mesterétől (Obi-Wan), majd csatlakozik hozzájuk két segítő (Han
Solo és Chewbacca). Végül itt van a gonosz, aki a megmérettetésre vár
(Darth Vader és a csillagromboló teljes legénysége). Megjelenik a
varázsla (milyen midiclorian?), a lovagok. Egy szóval minden van, ami
ehhez a műfajhoz elengedhetetlen. Valószínűleg ezért is szeretem sokkal
jobban az eredeti trilógiát, mint az újat.
A "végső" ütközet
Luke sosem volt a kedvencem, főként ebben a filmben. Az őt játszó
Mark Hamil mintha pont erre a szerepre született volna. Viszont a
karakter itt még nagyon kiforratlan, kissé kelekótya és összeszedetlen.
Igaz, ez még csak az utazása kezdete, úgyhogy nem kellene ezt felrónom
rá, de nekem nem tetszett.
Obi-Wan-on érződik, hogy átjárja az erő. Minden pórusából árad a
bölcsesség és a végén, ahogy ránéz Luke-ra mielőtt eltűnik, már
önmagában győzelem volt a Sötét Nagyúr felett. Ha már Darth Vader is
szóba került, akkor meg kell említenem, hogy itt még egy kicsit
gyermekcipőben járt a karaktere, de érezhető volt, hogy van benne
potenciál, tartogat még egy s mást a tarsolyában, és nem is akármit.
Viszont két kultikus párost ki kell emelnem: Han Solo-Chewbacca és
R2-D2-C-3PO párosokat. Zseniális közöttük az összhang. A két droid
folyamatos civódásai olyanok, mint a 30 éve házasoké. Felettébb
humorossá teszik a filmet az ő jeleneteik. Míg C-3PO a nyuszi, addig
R2-D2 a minden életveszélyes helyzetben részt vevő, hasznos segítő.
Ilyen szempontból is remek párost alkotnak. Han és Chewy? Az már
szimbiózis. Nem is tudnám elképzelni őket egymás nélkül. Ők az örök
barátok, akik mindig mindent együtt csinálnak (na jó, nem mindent ;))
Fangirl vagyok *-*
Han Solo önmagában is jelenség. Nem tagadom, sármjával és lehengerlő
szövegeivel a mai napig le tud venni a lábamról. Igazi rosszfiú, aki
megpróbálja mindig csak a kemény oldalát mutatni és azt állítja, hogy
mindene a pénz. Ez talán még hihető is lenne, ha valami nem történik a
végén. Inkább szeretne csak semleges lenni és függetlenül mindenkitől
azt csinálni, amiben a legjobb: a repülés. Mondjuk az elején valóban túl
kérkedőnek tűnik ahhoz, hogy valóban jó legyen, nem is csodálom, hogy
bizalmatlanul fogadták a kijelentését, már csak az Ezeréves Sólyomról
is. Szóval messze ő a kedvencem az egész történetben. És úgy gondolom,
hogy Leia hercegnő ideális neki. Ő is egy kicsit nagyszájú, ki-ha-én-nem
típus, de a maga módján szerethető hős, aki talpraesett és bátor.
A színészi játékok nagyon jól sikerültek, főként Han Solo-é.
Harrison Ford mintha az ilyen szerepekre született volna. És ami a
legfontosabb, jól áll neki. Külön kiemelendő a fantasztikus teljesítmény, amit a díszlettervezők
és a maszkmesterek vittek véghez, de a számítógépes effektekre sem
lehet rossz szót mondani. Az akkori technikához képest, ez valóban az
űrkorszak volt. Teljes mértékben megérdemelte a film az Oscar-t értük.
És a zene…szerintem azt teljesen felesleges megemlítenem, mert még az is
tudja miről beszélek, aki nem látta.
Összességében, ha nem láttad, akkor pótold, de ne a képi hibákat
keresd, mert nem mai film. Lehet, hogy nem fogja szeretni mindenki, de
tudni fogják, mit is takar igazán ez a jelenség.
