Úgy döntöttem elhozom az oldalra a saját írásomat, amit eddig WattPad-on osztottam meg. Tudom, hogy nem írok valami szépen, sőt, azt is megkaptam már, hogy elég követhetetlen a cselekmény. Viszont továbbra is kitartok amellett, hogy bevezetésnek nem kell minden csavart lelőnie. Szívesen várom a véleményeteket továbbra is. Terveim szerint havonta legalább egy fejezetet szeretnék megírni, így ebben a hónapban még várható lesz a folytatás.
Fontos kiemelnem, hogy nem gyermekbarát írásról van szó, ezért 18 éven felülieknek ajánlott!!! Lesz benne horror, akció, krimi, egy csipetnyi humor, nagy adag vér, mindehhez néhány gerezd romantika, nyakon öntve fantasy elemekkel.
Egy kicsit a történetről: Egy különleges tárgy, egy világ és két nagy erejű ellenlábas. Az egyikük meg szeretné kaparintani a világot, a másikuk pedig megmenteni azt. De valóban meg tudja-e? Hősünk ugyanis beképzelt, nagyszájú és egy felettébb különös hobbinak hódol, ami nem éppen összeegyeztethető megmentői szándékaival.
***
Bevezetés
- Ugye nem hitted, hogy ezt meg fogod úszni, drága Öcsém?
A sötét köpenybe
burkolózó alak a székhez kötözött öt éves forma fiúhoz lépett.
Megszorította az egyik piros köteléket a kezén, majd élvezettel nézte a
gyermek fájdalmát.
- Bánom, hogy már nem
lesz több alkalmam a húsodból enni. Ha tudnád mekkora erő lakik benne.
Istenien finom, akárcsak a húgunké volt. Kár, hogy megölted őt.
Szívesebben tettem volna én. - a férfi hangja lágy volt és behízelgő,
annak ellenére, hogy éppen megölni készülte féltestvérét. A szék mögé
lépett és simogatni kezdte a fiú haját, majd belemarkolt, jó néhány
szálat kitépve abból. - Elteszem emlékbe.
A szőke fürtöt köpenye zsebébe tette, de továbbra sem állt el a fogoly mögül. Felnézett a sötétségbe, majd mélyet sóhajtott.
- Érzed te is? Ez a
győzelem illata. A győzelem, amit feletted arattam. - leguggolt, hogy a
fülébe suttoghasson. - Gondolj halálodkor arra, milyen közel álltál
ahhoz, hogy elpusztíts, és sírj egyet a kedvemért.
A gyermek
hátrafordította fejét, majd hirtelen arcon köpte bátyját. A férfi
dühödten felállt, és letörölte a köpetet. Erős késztetést érzett arra,
hogy most rögtön megölje a Főherceget, de még várnia kellett, amíg
megjönnek a katonák. Hiszen csak a türelme az, ami megfelelő eredményhez
vezeti el. A katonák pedig pontosan azok az eszközök, amikkel végső
célját elérheti.
- Szerencséd van, hogy
jó a kedvem, különben nagyon rosszul járnál. - ismét leguggolt. - Annál
is rosszabbul, mint bent a Palotában.
A kisfiú arcán a félelem
gyűlöletté változott. Teljes szívéből utálta ezt a férfit, a Herceget, a
testvérét, aki tönkretett mindent, ami számára kedves volt. Eszébe
jutott nővére. Könnyek gyűltek szemébe, de most az egyszer nem bánta,
hogy nem tudta letörölni őket. Érezni akarta a fájdalmat, amit önmagának
és a szerencsétlen lánynak okozott. Érezni akarta, ahogyan az egész
testét átjárja a gyász és az utálat. Egyetlen gondolat volt, ami még
világosan égett a tudatában mindezen érzéseken túl. A Hercegnek ezért
meg kell halnia kínok kínjai között. A Herceg elégedetten konstatálta
áldozata bánatát. Így sokkal hitelesebb lesz. - gondolta magában,
majd elvigyorodott. Ám nem sokáig élvezhette belső örömünnepét. Hangos
léptek zaját hallotta. Az ütemes dörömbölés egyre inkább izgatottá
tette. Végre itt az idő.
Egy tucatnyi szürke
köpenyes alak jelent meg kivont, vékony pengéjű karddal. A vezetőjük,
meredten nézett a testvérpárra. Ő volt az egyetlen, aki megértette, mi
is az, ami valójában történni fog. És az a hatalomátvétel volt.
- A Főherceg a
legnagyobb bűnt követte el, amit csak lehetett. Megölte a királyi
családot! - óbégatta műkönnyeit törölgetve a Herceg. - Ez az áruló
tönkretette a királyságunkat! Király nélkül maradtunk! Mindet kivégezte!
Arcát kezeibe temetve
zokogást imitált a férfi, de közben egy pillanatra sem vette le
tekintetét a katonákról az ujjai közül átkémlelve. Elérte hát. Bevégezte
nagyszabású tervét. Hiszen a katonák arca mindent elárult. Mind
elborzadva nézett a kis Főhercegre. Mindenki, egy kivétellel.
A Parancsnok érzéketlen
arccal, elmélyülten tanulmányozta a palota kövezetét, amely leginkább
égboltukra emlékeztette azt leszámítva, hogy telis-tele volt furcsa,
fényes pöttyökkel és különös fénycsóvákkal tarkítva. Eddig észre se
vette ezt, pedig már jó néhány évszázada az őrség kötelékében szolgált.
Megérezte, hogy a Herceg álnok tekintetét rászegezte, így ő is kénytelen
volt eljátszani elképedését a kis Főherceg tettei felett. Pedig
legbelül teljesen más érzések kerítették hatalmukba. Talán végre olyasvalaki fog trónra lépni, aki rá is szolgált.
Fölényesen a fiúra nézett és szinte látta is, ahogyan megbüntetheti.
Bőven kiérdemelte azért, amiért képes volt elárulni a Királynak, hogy
mit tett a Hercegnővel. Éppen elképzelte a kínzásokat, amikor teljesen
megfagyott a légkör.
A kisfiú felemelte arany
haját, majd lassan kinyitotta az addig csukott szemét. Amit láttak az
letaglózó volt. Szeme a királyi család többi tagjához hasonlóan teljesen
fekete volt, ám most egy masszívan fénylő piros öv keringett benne,
amiből mintha füst szállt volna fel.
- Fogalmatok sincs mit
tettetek. - mondta a Főherceg, majd ráfordította tekintetét a fehér,
díszesen megmunkált kútra. Ide vitték azokat, akiket felségárulással
vádoltak. Mivel a Sötétségben mindenki öröklétű volt, ezért ezt egyféle
kínzószobának használták. Hiszen nem tudni hova fog vezetni és ott mi
történik az illetővel. Legalábbis a kívülállók ezzel nem voltak
tisztában. Kifújta az addig bent tartogatott levegőt, majd összeszedte
minden bátorságát és ültébe kihúzta magát: - Indulhatunk, Parancsnok!
A szürke köpenyes férfi
örömmel vágta át a köteleket, amik eddig leszorították a kis testet a
székhez. A Parancsnok nagyon is tudta hova vezet az a kút. Az ő privát
börtönébe, ahol kiélhette foglyain elferdült vágyait. Taszított egyet a
Főhercegen, hogy minél előbb levihesse magával oda, ám a fiú megtorpant.
Lenyúlt valamiért és felemelte. A vezető elborzadva nézte a gyerek
zsákmányát.
- Ezt is magammal
viszem, ha nem gond - fordult hátra kísérőihez, akiken az általános
döbbent uralkodott el. Így vonszolta saját magát és azt a bizonyos
valamit a fehér, kiemelkedő peremhez.
- Szeretnék búcsút
mondai a Főhercegtől, hiszen minden ellenére mégiscsak a testvérem. -
lemondó hangsúlya arról tanúskodott, hogy nem lesz itt rabság. A katonák
engedelmeskedtek a Hercegnek és hallótávon kívülre mentek, de továbbra
is meredten figyelték a történéseket. - Ez az utolsó lehetőséged, hogy
elővedd a Záró Pecsétet! Vagy azt akarod, hogy én találjam meg előbb
nálad?
A kisfiú nem rettent már
meg a férfi suttogó hangjából áradó fenyegetéstől. Helyette felnézett
annak az arcába és egy lenéző mosollyal csak ennyit mondott:
- Én nem
állítalak meg semmiben. De nem is könnyítem meg a dolgod. Szóval, ha
keresel valamit, akkor tégy is érte, hogy megtaláld.
A Herceg egy hangosabb horkanás mellett hátranézett a katonákra, majd vissza a fiúra.
- Te akartad! - ezek
voltak utolsó szavai testvéréhez, mielőtt karját teljes erőből
meglendítve átütötte volna annak apró bordáit és kihúzta volna a még
kalapáló kicsiny szívét.
Hangos ordítás hagyta el
valaki torkát, ám az nem a Főhercegé volt. Ő csak állt immár tátongó
lyukkal a mellkasán. A férfi nagy koncentrációk közepette elkezdte apró
cafatokká tépni a szívet, ám az izomszövet nem tartalmazta azt, amit
keresett. Hazudtak neki! Átverték! A pépet elhajította és csak
akkor vette észre, hogy a fiú még mindig állt. Félelem járta át. Nem
hitt a szemének. A Főherceg a szíve helyére tette a kezét, majd bekente
saját vérével és nagy lendülettel lerázta róla a vörös folyadékot.
Hatalmas robaj szűrődött ki a távolból, mintha az ég felől jött volna.
De a Herceg továbbra is csak nézte a fiú minden mozdulatát és érezte,
hogy azzal együtt nő az ő félelme.
- Nyertem! - fújta ki az
utolsó lélegzetét is a Főherceg, majd holtteste a véres dologgal
együtt, amit eddig magával hozott a mély kútba esett.
- Nem nyertél, mert én vagyok most már a Király! Csakis én! - üvöltötte utána a Herceg... vagyis immáron a Király.
A Király felnézett az
égre és meglátta mi adta ki a robbanó hangot. Már nem volt üres az
égbolt. Egyre terebélyesebbé vált rengeteg színű, formájú halmazzal az
égen. Ez csak egyvalamit jelenthetett. Egy új világ jött létre, és azt
nem ő teremtette. Mérgében ordított egyenesen a meseszép rendszer felé.
- Akkor is enyém a korona! Ti meg mit bámultok? Takarítsátok el azokat a hullákat! - üvöltözött a Király.
A katonák végre
felocsúdtak a megrázó történések hatása alól és nyomban teljesítették is
új uralkodójuk parancsát. Viszont szöget ütött a kétely az egyik
alacsonyabb beosztású gyalogos közkatona fejében. Valami nem volt
rendjén itt, és az nem csak a Főherceg kivégzése valamint a királyi
család kiirtása volt. Viszont tudtad azt is, ha most nem engedelmeskedik
vagy olyat mond, amivel tovább hergeli a Királyt, akkor rövid úton a
gyermek sorsára juthat.
Ahogy beértek a Fekete
Palota belsejébe, úgy látták meg a holttestek hosszú sorát. Undor fogta
el őket. A közkatona viszont valami mást is megérzett. Valami
mozgolódott az egyik sarokban. Összeszedte hát bátorságát és közelebb
ment. A mozgás megállt, ám ekkor látta meg, hogy egy kis, véres, fekete
kobak látszik ki az egyik trónus karzata mellől. Gyorsan fel is rohant
az említett ülőalkalmatossághoz és meglátta, amint egy reszkető fiúcska
összegörnyedve, a fejét eltakarva kuporog a furcsa kőzeten.
- Találtam egy túlélőt! - szólt oda társainak a katona, akik azon nyomban ott is teremtek.
- Ezt jelentenünk kell
Őfelségének! - a Parancsnok határozott szavai vészjóslóan hatottak a
közkatona számára. Valamilyen oknál fogva nem akarta, hogy bántsák ezt a
szegény teremtést, akin látszott, hogy éppen csak túlélte a mészárlást.
Viszont abban biztos volt, ha most rátalál a Király, akkor azon nyomba
megöli ezt a szerencsétlen fiúcskát. Hiszen egyetlen rokona se maradhat
életben. - Kelj fel! - szűrte fogai között a csomagocskának. - Ha nem
kelsz fel megölnek! Szedd össze magad!
Látta, ahogyan a gyermek
felemeli fejét. Ugyan pontosan a vonásait nem tudta kivenni a rászáradt
vértől, de sejtette, hogy nem akárki a fiú. Az botladozva felállt,
miközben remegett mindene. A katona számára már az is fájdalom volt,
hogy ezt néznie kellett, így inkább nem is gondolt bele mit érezhetett
ez a törékeny teremtmény.
- Fuss! - suttogta
kétségbe esetten, majd úgy tett, mintha valami megmozdult volna mögötte
és az vonta volna el a figyelmét. - Szökik a gyerek! - üvöltötte el
magát, amikor már látta, hogy messze jár a Palota bejáratától. A
Parancsnok utána küldette a vérebeit. Komótosan odament a közkatonához,
és nagy erővel az arcába ütött. Ettől az erőkifejtéstől a katona
elvágódott és azt már csak érezte, amikor egy láb nekilendült az
oldalának.
- Ostoba! Féreg! Hogy
hagyhattad megszökni? - még egyet utolsót rúgott beosztottján, amikor
már úgy érezte, hogy kellőképpen kiélte haragját rajta. Hallotta, hogy
egy egyenletesebb léptű alak közelít felé, aki elkapta is kapta a férfi
torkát. - Találunk majd neked egy szép helyet, ahonnan kilátás nyílik
majd a Sötétségre! Egy jól eldugott planétát, ahol elgondolkodhatsz
azon, mit is tettél most ellenem, te áruló! - undorodva eldobta magától
alattvalóját és beletörölte kezét a köpenybe. - Vigyétek innen!
A közkatona, vagy
ahogyan a többiek ezután nevezték, az Áruló hiába rimánkodott az
életéért és a kegyelemért, nem kapta meg. Ahogyan még sokan mások sem.
Rövid idő kellett ahhoz, hogy a Sötétség örökéletűi felfedezzék ezt az
újonnan keletkezett világot, hiszen számukra az idő nem volt változó,
abból végtelen mennyiségű állt rendelkezésükre, tehát nem is érzékelték
hosszan azt, ami már elmúlt számukra. Valóban találtak egy bolygót,
pontosan a másik végletében ennek a nagyszerű gömb alakú képződménynek.
Erre a bolygóra
száműzték az összes felségárulót, akik összetömörültek a zord éghajlat
miatti viszontagságok okán. Hogy együtt túlélhessék a halálosnál
halálosabb teremtményeket. Ezt a bolygót nevezte el az ifjú Áruló X
Börtönbolygónak. Később ide kerültek a legelvetemültebb gaztevők, akik
végül megismerték, milyen az, amikor ők maguk a prédák.
Ki sejthette volna, hogy
ami egy ilyen fajta kolóniának indul, később egy egészen más
szervezetté válik. Árulót már nem nézték le tette miatt. Mi több,
szerették volna többen is, hogy az oldalukra állva segítsék megdönteni a
brutális Király hatalmát. Ám ő mindig visszautasította ezeket a
kérelmeket. Csak annyit mondott ilyenkor: - Ez nem az én ügyem! - majd
visszatért addigi elfoglaltságához, ami nem volt más, mint igazán
élhetővé tenni saját kis bolygóját. Nem akart foglalkozni ezekkel az
ügyekkel, a Királlyal pedig még úgyse. Hiszen tudta, ha őfelsége
megsejti kit védelmez valójában annyira, akkor mindennek vége. A
nagyszabású visszavágástól a sok-sok elítélten keresztül (akik közül a
legtöbben ugyancsak állítólagos árulásuk miatt küldtek erre az eleinte
kietlen bolygóra) minden a feledés homályába veszhet.
Rengeteg idő telt el
így, míg a Sötétség Királysága már csak legendás történet volt, az X
Börtönbolygó pedig csak egy a sok közül. Már nem számított a Király
hatalma olyan számottevőnek, hogy az rettegéssel töltse el azokat, akik
még éltek abból a korból. A túlélők panasza nem vont maga után
büntetéseket meg nem határozott helyekről. Már-már idilli volt ez a
viszonylagos nyugalom. De mint tudjuk, vihar előtt a legnagyobb a csend.
Áruló volt az egyetlen, akit nem tudott átverni a hallgatás. Kétségek
támadtak benne.
- Mi van, ha tudják,
hogy hol van a Záró Pecsét? Mi van, ha már a nyomában vannak? És ha
megkaparintják? - hangja ideges volt, amikor egykori Dadusához beszélt,
akit úgy szint elítéltek azon a végzetes éjszakán Áruló melletti
felszólalása miatt.
- Drága Fiam, azt mi
tudni fogjuk, ha bekövetkezik. - megnyugtatóan a férfi vállára tette a
kezét. - Most az a legfontosabb, hogy a terveinket megvalósítsuk. Ne
aggódj ilyen butaságok miatt. A Pecsét a lehető legbiztosabb helyen van,
ezt ne felejtsd el.
A férfi az égboltra
szegezte tekintetét. Mély lélegzetet vett és szépen lassan kifújta, hogy
lenyugtassa örült tempóban kalapáló ketyegőjét. - Ez lesz az utolsó
Viharunk Dadus. Furcsa érzés, hogy itt kell hagynunk a bolygót ilyen sok
idő után.
- Valóban az, de én
várom a végét. Hiszen ez lesz a mi nagy lehetőségünk - gyengéden nézett
fel a neveltjére, majd otthagyta a másikat elmélkedni.
- Igen, a nagy lehetőség...a bosszúra!
***
-
Ne rugdoss ennyire! Így is összecsaptam a bevezető végét! - mordult rá
szeretetteljesen a pocakjában fecergő babára az Anyuka. - Jó, lehet
kicsit unalmas, de ezen is túl kellett esni. Mindenesetre, akkor bele is
kezdek, rendben?
Megsimogatta terebélyes hasát, majd a távolba nézett.
- Szóval ott tartottam, hogy...
Örülök, hogy itt is elérhető az írásod! Még mindig tetszik :D Csak folytatni kéne már nem gondolod? :D
VálaszTörlésTudom, csak lenne rá elég időm XD De mindenképpen folytatom ;) :D
Törlés