Novella - 3. fejezet: Álmok

Barátnőm folytatta novelláját. Egy kicsit késve, de meg nem feledkezve olvasóiról, megjött a 3. fejezet bővített változatával. Az írásai számára fenntartott külön fülön megtaláljátok az eddigi fejezeteket. Értékeléseket, észrevételeket továbbra is a blogon lehet meg tenni, hogy láthassa ő is. 😉😉 Köszönjük! 😃

***

Körülölel egy ódon erdő nyirkos félhomálya.

Kitaposott ösvényen futok, de igyekezetem hiábavaló. Nehézkes haladnom, olyan mintha vízben gázolnék. Üldözőim hangja egyre közelebbről hallatszik. Durva hanglejtéssel ejtik a szavakat. Talán germánul civakodnak egymással.

Tőlem balra sűrű bozót sötétlik. A cserjék árnyékából jegeskék szempár villan rám. A tekintet olyan hűvös, hogy belevág a húsomba a hideg fájdalom és végigfut a csonthártyámon. A férfi arca elvetemült, állatias kifejezésbe torzul, állkapcsa, orrháta hosszúkásan előrenyúlik.

Gonosz vigyort villant rám, amitől kilátszik vámpír szerű ragadozó agyara.

- Near, segíts!- kiáltani akarok, de csak suttogás hagyja el az ajkamat. Felé rohanok. Érzem, hogy egy nagy karmos mancs megragadja a vállamat és visszaránt. 

-Ébredj Messere!- hallom az artikulálatlan suttogást a fülem mellett. A karmos mancs megrázza a vállamat. Agyamba befurakodik a halál és a rothadó hús ismerős illata. Rajtam kívül bárki elviselhetetlen dögszagnak mondaná.

Ahogy kinyitom a szemem és megfordulok szemközt találom magam az álombéli jegeskék tekintettel. Elmémben még ott csengnek álmom ónémet visszhangjai.

Near bestia alakban ül ágyam mellett a szőnyegen. Nedves fekete orra a nyakamhoz ér ahogy a fülembe súgja: -Messere ébredj! Hier bin ich! Ébredj!

Kutyaszerű hosszú pofáját a párnámon nyugtatja. Átölelem erőteljes izmos nyakát, mélyet lélegzem ismerős halálszagából. Közelebb húzom magamhoz. Most vonakodás nélkül mellém fekszik, de fel kell húznia a lábait, hogy elférjen az ágyon. Ujjaimmal cirógatom az álla alatti puha szőrzetet. A szemét félig lehunyja, láthatóan jól esik neki az érintésem. Óvatosan kitapogatom az állkapcsa alatt húzódó vékony heget, ami az ádámcsutkánál éles szögű fordulatot vesz és leszalad a domború mellkasán.

Egyszer gyermekkoromban elmesélte, hogyan szerezte a sebet, hogy ez volt az a sérülés, ami véget vetett az életének. Sokszor mesélt nekem dicső csatákról, nyargaló tüzes paripákról, a megszerzett elismerésről, gazdagságról, drága kincsekről és én csillogó gyermekszemekkel hallgattam. Arról a bizonyos utolsó csatáról viszont, csak egyetlen egyszer beszélt, mégis minden szóra tisztán emlékszem.

Elképzeltem, ahogy Near a táborból kivezeti kis csapatát az éjszaka leple alatt, ahogy rárontanak az ellenséges seregre. Akkor szörnyen haragudtam arra a germán katonára, aki egy bizonyos csontnyelű tőrrel megpróbálta átvágni a torkát, ám ostoba módon szemből támadott és Near ledöfte. Az összeeső katona nem eresztette el fegyverét és végigszántotta Near mellkasát. Near azon az éjszakán még kilenc katonát ölt meg, mielőtt összeesett és meghalt.

Ujjaimat belefúrom a mellkasa finom szálú szőrébe. Halk morgás tör fel a torkából, teljesen elfedi szemhéja a rettenetes kékséget. Ajkát egy kicsit felhúzza, így kilátszanak ragadozó fogai. Elmesélem neki az álmomat.

Ingerülten felmordul, szusszan kettőt. Jegeskék tekintetét a plafonra szegezi, egy pillanatra elgondolkozik.

-Ne aggódj, kicsi Messzere.Volt már ilyen korábban is. – Mondja artikulálatlanul a fogai közt.

-De nem ez az első alkalom. Ez egy folyton visszatérő rémálom.-mondom aggódva. Fölmordul, lassan alakot vált. Most a bestia helyén a fiatal férfiként fekszik mellettem. Kézfejével megdörzsöli az állát.

- Azt hiszem te is álmodó vagy. A köztünk levő kötelék miatt van. Az előtted levő messerék közt is voltak álmodók. Az emberi életemből álmodtak meg töredékeket. Veled is ez történik.

Enyhe féltékenységet érzek, amikor Near az elődeimről beszél, bár tudom, hogy hosszú léte alatt nem én voltam az első, akihez hozzákötötte magát.

- Az én álmomban már nem vagy ember. Vagy legalábbis nem teljesen. - mondom elgondolkodva. - Kicsit olyan, mint ha két alak közt ragadtál volna. Nem bestia még, de már nem is ember.

- Biztos vagy benne?

Bólintok.

- Akkor a te álmod mégsem a múlt töredékei. Amint hozzá jutottam a démoni erőmhöz tökéletesen uraltam a testem. - megnyalja az ajkát.

- Hány álmodó volt eddig?

- Rajtad kívül három, te vagy a negyedik. - rövid szünet - Az első álmodó mindig a legelső embergyilkosságomat álmodta újra. Emlékszem, mennyire meggyűlölt érte. A második a gyermekkorom egyes jeleneteit látta.

- És a harmadik? - kíváncsiskodom.

- Ő olyan dolgokat, amelyeket embernek sosem volna szabad átélnie. - Megsimítja a hajam. 

- Hány emberhez kötötted hozzá a lelked előttem?

Hozzá simulok hideg testéhez, fejemet a vállára hajtom. Szigorú tekintettel pillant rám.

- Menj egy kicsit távolabb!-szól rám és kihúzódik az ágy szélére.

- Hányan voltak?

- Tizenhárom sikeres kötés.

- Ha babonás volnék… - nem folytatom, - mit is mondhatnék?

Halkan, keserűn felnevet, csak úgy mint egy elfeledett emlék visszhangja.

- Velük is épp ilyen voltál, mint énvelem? - kérdezem féltékenyen.

Hamis mosolyt vet rám.

- Kétszer teljesen egyformát egy démon sem képes teremteni.

Felvonom a szemöldököm.

- Mindnyájatok különleges, de te kifejezetten egyedi eset vagy. - elgondolkodik egy pillanatra, újra megnyalja a szája szélét - A többiek nem voltak igazán „Messere” , nem teljesen, csak nem tudok rájuk jobb nevet.

- Miben vagyok más?

- Nem tudom egész pontosan megfogalmazni, csak érzem, hogy van benned valami, amitől idővel azzá fogsz válni.

- Mitől lesz egy emberből messere? Egyáltalán mit jelent, ha valaki messere?

Keserűen felnevet.

- Fogalmam sincs a módjáról, csak valahogyan megtörténik. Ha a démonok tudnák, hogyan, soha egyetlen ember sem válna azzá. A Messzere szó szerint mestert jelent. Egy olyan ember, aki valahogyan démonoknak parancsol. - megvakarja az állát - Ha te egyszer démonmesterré válsz, nekem parancsolsz.

- Nem fogok neked parancsokat osztogatni. - ígérem meg, közben elszörnyedek, mert belegondolok, ez milyen veszélyes. Egy ember aki démonokat irányít felboríthatja a világsíkok egyensúlyát.

Némán bólint, jelezve mennyire értékeli az ígéretem. Közelebb húzódom hozzá, mellkasomat hűvös oldalához tapasztom. Tenyeremet sebhelyes mellkasára helyezem, amelyet már nem fed elszakadt öltözéke. Újra végigsimítok a hegen, amelynek köszönhetem, hogy Near itt van most velem. A szívére szorítom a kezem, ami lomhán dobban egyet, sokkal lassabban, mint az enyém.

Összevonja a szemöldökét.

- Mit mondtam neked erről? - mordul rám szigorúan, de nem mozdul. - Nem szabad!

- Tartózkodjak a fizikai érintkezéstől, - idézem Near utasítását - főleg nagy felületen.

Bólint. Egy pillanatra lehunyja a szemét.

- Sose mondtad, hogy ez számodra kellemetlen.

- Nem, kifejezetten kellemes, meleg, kicsit ahhoz hasonlít, mintha még élnék.

Még szorosabban ölelem át.

- Mégis ritkán engeded meg nekem.

- Egyáltalán nem volna szabad. Ellopom vele az életed melegét. Nagyon önző dolog tőlem, de megszegem a saját szabályaimat.

Vállat vonok.

-Nem bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne. Akár meg is fertőzhetlek.

-Ugyan mivel? A démonság fertőző? - nevetve kérdezem ezt. Ő persze komoran rám pillant. Tekintetén átsuhan a szomorúság fátyla.

- Nem, de ha halott a szeretőd, az meglehetősen káros az életedre. - a szavak durván csattannak a szájából.

Eltaszít magától.

- Egyszer már elkövettem ezt a hibát és nem vagyok hajlandó téged is megölni egy pillanatnyi szeszély miatt. Ezért maradj távol a saját érdekedben.

- Sajnálom, hogy elveszítetted a szerelmedet.

Keserűen felnevet.

- Nem volt a szerelmem, csak hozzá kötöttem a lelkem. Ne felejtsd el, hogy démon vagyok, nem szeretek.

Két tenyerem közé fogom a bal kezét.

- Nem felejtem, Near.

Köddé válik a keze a kezeim közt. A következő pillanatban már egyedül vagyok.