Novella - 4. fejezet: A Szelence

Barátnőm folytatta novelláját. Egy kicsit késve, de meg nem feledkezve olvasóiról, megjött a 4. fejezettel. Az írásai számára fenntartott külön fülön megtaláljátok az eddigi fejezeteket. Értékeléseket, észrevételeket továbbra is a blogon lehet meg tenni, hogy láthassa ő is. 😉😉 Köszönjük! 😃

***

Fázom. 

A hideg szinte marja a bőrömet. Kicsit ahhoz hasonlít, mint mikor az ember jeges vízbe nyúl. Próbálom kinyitni a szemem, de semmit nem látok, vaksötét van.

Távolabb fényt vélek felfedezni. Elindulok hát a fény felé. Reménykedem benne, hogy ez nem a túlvilág, mert tudtommal eleven vagyok. Közeledve a fény felé láda, mellette hórihorgas férfialak körvonalazódik. Megszaporázom lépteimet. Rá kell jönnöm, a fény nem is olyan távoli, csupán halovány, derengő.

Csendben lépkedek előre. Már egész közel járok. Megtorpanok. Tudom, hol vagyok. Egy fokkal jobb, mint ha halott volnék, meg egy csipetnyit kínosabb is. Helymeghatározásom a látványból adódik.

Immár megállapíthatom a ládaformáról, hogy oltár. Fényes, fekete gránitból. Tetején Near fekszik kifeszítve, mancsain és lábain bilincsek, amik az oltárhoz szegezik. Az alak látszólag elevenen boncolja. Near hosszúkás farkaspofája rezzenéstelen, mint ha nem volna magánál.

Némi elszántságot erőltetek magamra. Kihúzom magam, határozottan tartok előre. Near megtanított, hogy sose mutassak félelmet, mindig hitessem el, hogy határozott vagyok és veszélyes. Az ő világában ez létfontosságú.

- Most kiderül, hogy mennyire vagy jó tanár - mondom csak elmémben.

Meglát a szeme sarkából. Rám mered jegeskék tekintete. Mintha nem venném észre, csak közeledek kimért léptekkel, határozottan. Near hangosan szűköl kínjában, láthatóan  retteg attól, hogy végignézi, ahogy mindjárt megöletem magam. Másfelől gondolom meglepi, hogy itt lát.

Végre megfordul a másik. Megállok. Az alak egyértelműen démon. Arca torzan megnyúlt. Szemei égők, piros színűek. A szeme fehérje is piroslik a pókhálós erektől, csak a szembogara fekete. Szemöldöke befelé álló, sűrűn növő, nem úgy, mint szempillája, mert az egyáltalán nincs. Haja sem, helyette néhány áttetsző pikkely a homlokán. Úgy rémlik róla mintázták az ócska sci-fi filmek űrlényeit.

Pimaszul vigyorgok. A démon arca persze rezzenéstelen.

- Tudtam, hogy mögöttem jössz. - hangja akár egy keselyűé.

- Elárult. - bökök Near felé.

A démon bólint. – Azt gondoltam valami nagyobb… - mondja megvetően. Lenéz rám a magasból. Gonoszul méricskél. Flegmán vállat vonok, bár úgy érzem magam, mint tíz deka reszelt sajt a húspultban. Nearra pillantok így közvetlen közelről.

Az oltár fedlapja a vállamig ér, így a teste épp a szemem magasságában van. Vörösesbarna bundája vértől csatakos, hasfala középen felnyitva a bordáktól egészen ágyékig. Szervei némelyike is félig kifordul a nyíláson. Gombóc akad a torkomon, de erőszakkal lenyelem, szemeim nedve ellen pislogok néhányat. Most nem szabad összetörnöm. Tovább játszom a szerepem. 

A démon görbe pengéjű kést lenget hosszú fehér ujjai közt, majd rám mutat vele.

- Ki a franc vagy te? - bök a mellkasom felé.

Hátrébb lépek, közben vállat vonok. – Mit érdekel?

Mindeközben rájövök, a hátrálás volt a legrosszabb  amit tehettem. Gyorsan ki kell találnom valamit.

Near megvonaglik, leszorítja szemhéját. A démon Near fejéhez lép, közben magyaráz. Gyorsan mérlegelek, mi lenne ha a meglepetés erejével nekiugranék a démonnak, de sajnos esélyem sincs.

- Azért, mert bármit teszek vele, hidegen hagyja. Nem válaszol, nem ordít, nem könyörög. Mikor átrendeztem a beleit egy kicsit felszisszent, de ennyi! - meglóbálja a kést - Erre megjelensz, te jelentéktelen apróság, a kutyát meg kiveri a hideg verejték.

- Ne vágd át a torkát! - kiáltok rá parancsolón, bár a fejemben kétségbeesetten visszhangzik.

Amaz megállítja a mozdulatot. - Miért?

Kattog az agyam. Mit feleljek?

- Mert akkor nem lesz hangja. - mondom végül egészen halkan. 

Bólint, megragadja Near állkapcsát és elfejti nyakáról a bőrt, láthatóvá téve a légcsövét. Összeszorítom fogaimat, a sírás határán vagyok. Ha nem szabadulhatok innen, másodperceken belül sikítani fogok.

Near alakot vált, emberit. Gyanítom azért, hogy jobban tudjam olvasni mimikáját. Megszólalni nemigen fog, inkább meghalna mint beszéljen, utóbbi hetekben amúgy is eluralkodott rajta a halálvágy. Kinézete szánalmas, de tekintete bátorító, lelket önt belém.

Ellövöm a JolyJockert. - Remekül leplezed a félelmet, sokra becsülendő tulajdonság. 

A démonvilágban mindenki retteg a másiktól, ez a félelem tartja fent a rendszert. Itt csak az őrültek nem félnek.

- Köszönöm. Ez rád is igaz apró lény.

Bólintok. Az agyam pörög, szinte hallom, ahogy kattog a képzeletbeli fogaskerék, de nem jut eszembe semmi. Pánikba esem. Nem baj, amíg ez nem látszik. Tekintetem végigfut Near meztelen, tépett testén. Acélos, hideg tekintete követi az enyémet. Gödrös állán az izom megfeszül. Hirtelen ellenállhatatlan kísértést érzek rá, hogy megérintsem. Térdére teszem a kezem. Tenyeremmel nagyon lassan végigsimítom a belső combját. Helyenként az izom csontig van átvágva, itt óvatosan átsiklom.

Near felszisszen, mintha égetné az érintésem, mikor a combhajlatához érek halkan felnyüszít.

- Ki vagy te, apró lény? - sziszeg rám a másik démon. Azt hiszem tart tőlem.

- Csak egy ember. - lehelem halkan. Rossz válasz.

A démon egy pillanatig értetlenül bámul, majd gonoszul elvigyorodik. – Nincs hatalmad, erőtlen vagy!

Közben lassú lépést tesz felém, görbe pengéjű kését vigyorogva lengeti. Én egy lépést hátrálok. Near a mellkasomra szegezi a tekintetét, ami szinte perzsel, vetkőztet. Vág hozzá egy furcsa gúnyos grimaszt. A lehető legrosszabb pillanatot választotta a csábításhoz, vagy mégsem? Ez a visszavágás az előbbiért?

Mindegy, legyen. - Gondolom. Hisz csak az életünket bízom rá.

Kioldom zubbonyomat a derekamon, széttárva kétfelé, mint két sötét szárnyat. Csak most veszem észre, hogy épp olyan sötét zubbonyt viselek, mint a démon.

Az fenyegetően közelít. - Tudod ember, itt az erősebb felfalja a gyengét. Ő is felfalna mindkettőnket, ha elszabadulna, ez így megy, itt ez a törvény.

Ahogy széttárom a zubbonyt mellkasom helyén középen feltárul lelkem kicsiny gömbje. Belőle kékes színű fény ragyog. Alig nagyobb, mint egy alma, egyik felén vékony nyúlvánnyal kapcsolódik valamihez.

Az árnyékból lomhán előkúszik Near nagy fekete lelke. Látszólag bekebelezi az enyémet, már nem is csordogál belőle kékes fénysugár. Near lelke védelmezően körülveszi az enyémet, olyan mintha, egyé akarna olvadni vele, kitölti a mellkasom helyét.

A démon ledöbben, térdre ereszkedik.

- Bocsáss meg nekem Uram, nem tudhattam! - nyögi keselyűhangon.

- Messere! - szűri Near a fogai közt.

- Mi van? – Sziszegi az oltárra pillantva.

- A helyes megszólítás, Messere! – mondja Near torokhangon.

A másik démon még mélyebbre hajol. Szorosan összezárom magamon a zubbonyt. Ahogy Near lelke az enyémhez simul, kellemetlen, hideg érzés ölel át. Mintha kihűlt nedv csorogna rajtam végig.

- Tűnj a szemem elől! Nem miattad jöttem! – morgom olyasféleképp, ahogyan Near szokott rossz hangulatában.

- Tudod, hogy nem tehetem. Nincs hozzá erőm.

- A francba! - nyögök fel hangtalanul. Amíg nem tudok megszabadulni a démontól, meg sem próbálkozhatok Near kiszabadításával.

-Mi van akkor ha elszabadul? - pillantok az oltárra, vele a rajta fekvő férfira. Reménykedem benne, hogy válaszol valami cinikusat, elrejtve egy használható utalással.

A másik töri meg a pillanatnyi csendet.

- Aki belép a szelencébe, vállalja a következményeket. Nincs kiút alkonyatig, de még nem volt rá példa, hogy elszabadult Eibon kutyája.

Hamiskásan elmosolyodom. Near vállához lépek. Megsimítom arcát a kézfejemmel, végigfuttatom ujjaimat mellkasának sebzett domborulatain. Újabb gombócot nyelek le a torkomból. Tétován a bilincs felé nyúlok.

- Ne tedd! – nyüszíti alig hallhatóan. Tekintete az enyémbe fúródik. Érzem ujjaim alatt a szívverését.

Kérdőn nézek a szemébe. – Juttass ki innen! - súgom hangtalanul, csak a számról olvas.

- Kérlek, ne tépd ki a szívem! Kérlek! – esdekel szűkölve.

Bámulok rá értetlenül. A másik démon sem tesz másképp. Végre kapcsolok. A nyitott hasüregbe nyúlok, föl a bordák alá. Megmarkolom amit középen találok. Dobban a tenyeremben, tehát ez lesz az. Megpróbálom kiemelni a hasüregen át, de az erek  visszatartják, nehezen nyúlnak. Rántok rajta egyet, így már enged. A markomban tartom Near lüktető szívét, a vér végigcsordogál alkaromon, majd a könyökömre érve kövér cseppé hízik és lepottyan.

A drámai hatás kedvéért látványosan végignyalom a szervet és a zubbonyom alá rejtem. Near nagyot ránt a bilincsen. A lánc csörren, a karperec belevág a csuklójába.  Vérmaszatos kezemmel megragadom a csuklóját, vele együtt a bilincset is. Egyszerre rántjuk meg a láncokat.

- Mit csinálsz, te őrült szuka? - rivall rám a démon, rémülten elhátrál az oltártól.

A harmadik rántásra kattan a bilincs. Nem a lánc szakad el, a karperec nyílik szét. Aztán a bal oldalon is kinyílik. Near néhány másodpercig csak fekszik lehunyt szemmel, majd lassan felül.  Elgyötört mosolyt erőltet arcára a kedvemért. Hálás vagyok érte. Tudom, már nincs baj, nincs ami bánthatna Near mellett ezen a világon. Helyesbítek, ezen a világon van, hisz ez a démonsík.

- Mit tettél? - vijjog a démon elszörnyedve - Felfal téged is!

Near leoldja bokáiról a bilincseket. Egyik kezét a hasa üregére szorítja, hogy benn tartsa belsőségeit. Lekecmereg az oltárról. Szétnyitom a zubbonyt, belenyúlok a sötéten gomolygó lelkébe, előveszem a szívet és átnyújtom neki.

- Miért nyaltad meg?

Vállat vonok. – Hatásvadász vagyok.

Megejt felém egy őszinte vigyort, miközben visszahelyezi a szívét.

- Egyébként, mint látod, fejem, kezeim, lábaim megvannak, de hol hagytam el a torzót? - firtatom. Nem húzom össze magamon a zubbonyt.

- Biztos Eibon is hatásvadász. – veti oda.

A démont láthatólag az őrület kerülgeti csevejünktől. Near végre neki szenteli figyelmét. Lomhán megindul felé. Bal combja nem akarja megtartani súlyát ezért erőteljesen biceg. Kezét még mindig a hasára szorítja. Megáll a démon előtt. Annak csak a válláig ér mégsem igazán törpül el mellette. Félkézzel megragadja a torkát.

- Harminckettő. – suttogja kegyetlenül.

- Kérlek kegyelmezz!- vijjog a hórihorgas. - Eibon engedélyezte.

- Nem tehetem. Ártana a hírnevemnek. - morog Near.

- Eibon kegyelmes az övéivel.

- Velem nem kegyes, pedig én is az övé vagyok. 

A démon felvisít kínjában, mire Near szorosabban fogja a torkát, belé folytja a hangot.

- Tizenhat óra szenvedést kaptam tőled harminckét napon át. Had viszonozzam ezt valahogy.

Puszta kézzel hántja le a bőrt a dámon nyakáról. Most mindkettejük torka hasonlóképp néz ki. Near kicsavarja a másik kezéből a kést. Kettémetszi vele a mellkasán a zubbonyt. A kést elejti. A démon lelke csupán kétszer akkora mint a sajátom,barnás színű golyóbis, méz sárga fényt szivárogtat.

Near belemarkol a lélekgömbbe.

- Egy, kettő, három…- számol kimérten egészen harminckettőig. A démon közben ordít. Harminckettőnél elereszti a démont, az térdre esik.

- Ez csak harminckét másodperc volt. El tudod képzelni, hogy ezt csinálom veled naponta tizenhat órán keresztül, harminckét napon át? – tekintete jeges és kegyetlen.

A démon megrázza a fejét, a padlóra kuporodik.

- Az első percek fájnak, aztán lassan a fájdalom elviselhetetlen égetéssé válik, de két óra után ki akarod tépni a testedből a saját lelkedet, hogy meghalhass és megszűnjön a fájdalom. – ezt majdnem suttogva mondja. - Takarodj előlem! Ne is lássalak! – ordítja. - Vidd hírül, hogy a Bestia, Eibon kutyája elszabadult!

A démon arrébb kúszik az útjából. Near visszasántikál hozzám. Megtámaszkodik az oltárba. Még így sebzetten is férfias.

- Nem eszed meg? – nézek rá csodálkozva.

- Azt kellene, de megígértem magamnak, hogy többé nem táplálkozom előtted. Egy démon legalább a magának tett ígéretét tartsa meg. - vigyorog rám.

- Nagyra értékelem! – Vissza vigyorgok. Kezére teszem az enyémet.

- Át kell juttatnod egy résen.

- Nem lesz rá szűkség, van egy egyszerűbb módja, hogy haza juttassalak. – hangjából nyugalom sugárzik.

Kérdőn nézek rá.

- Megvárjuk az éjszakát-megrántja a vállát-már úgyis mindjárt itt van.

- Aggódtál értem?

- Igen.

Az ovális fényforrás egy pillanatra kialszik, majd újra felviláglik. A padlón kucorgó démon köddé vált. Nem úgy mint Near szokott, csak jelképesen.

- Mennyire aggódtál? - firtatom.

- Majd ki aggódtam a lelkemet. Még jó, hogy nem én hordom. – felnevet. - Főleg mikor megjelentél a sötétből, na az olyan volt mint egy rémálom. Kész lidércnyomás.

- Mit kellett volna tennem?

- Megbújni a sötétben, mint ha ott sem volnál. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha rájön az a démon, hogy veled talál rajtam fogást.

Megölelem. Fölszisszen. Hátrébb lépek, magamban átkozódom, amiért ilyen ostoba vagyok. Ebben az állapotban minden érintéssel fájdalmat okozok neki.

- Egyáltalán mit keresel itt? - von kérdőre.

- Nem tudom, te börtönöd.

Megvakarja a homlokát. Néhány percig állunk egymás mellett szótlanul.

- Tényleg féltem, hogy megöl téged - néz rám egészen komolyan.

- De megúsztam. - sóhajtok. – Szerinted az alakításom esélyes az Oscar díjra?

- A mire? – néz rám kicsit bambán.

Elnevetem magam - Nem lényeges. – legyintek.

- Gyere ide, mindjárt megyünk. – közel húz magához. Hozzá simulok, amitől halkan felszisszen, de szorosan tart.

Most veszem csak észre, hogy a kihűlt testnedvek megszűntek asztrálgerincemen csordogálni. Most egy másik érzés kerít hatalmába, érzem testemet nehéz, fekete köddé válni. Egész kellemes puha érzés.

A következő jelenet megint vaksötét. Érzem a hideg járólapot a hátamon. Near teste az enyémre nehezedik. Azt hiszem meztelen vagyok. Near még mindig ölel. Ráterheli súlya egy részét a könyökére. Élesen beszívom a levegőt, most, hogy engedi tágulni a tüdőmet. Halálszaga átható.

Most jövök csak rá, hogy a szelencében nem lengte körül a megszokott halálbűz. Csupasz bőrömön az ő szakadt rongyait érzem. Megsimítom a nyakát. Bőre hűvös, a forradáson kívül tökéletesen sértetlen. A sötétben végre ki tudom venni arca vonalait, pimaszul vigyorog.

- Üdv itthon. - súgja a nyakamba mély parázshangján.

- Végre itthon. - sóhajtom megkönnyebbülve. - Mára elég volt a kalandokból, tegyük el magunkat holnapra. – mondom ki a végszót és ráteszem Nearra a láncokat.