Kritika meg a Barbika: Az író se tudja

Ugyan a nyár véget ért, de maradt még egy-két koreai sorozat a tarsolyomba. Ezúttal ismét, a The Girl Who Sees Smells-hez hasonlóan, egy krimivel rukkoltam elő, ráadásul ugyan azzal a férfi színésszel a főszerepben. Mint azt régebben említettem, az egyedi gyöngyszemeket veszem főként górcső alá, és ez a 21 részes széria megfelel ennek a követelménynek. Nem azért, mert annyira újat mutat, vagy más megközelítésből tálalja a dolgokat, hanem a forgatókönyvnek köszönhetően. Ebből a szempontból nagyon egyedi alkotásról beszélünk. *szinte vágható a szarkazmus a hangjában* 😆😆

Vigyázat! Spoileres tartalom következik! Csak saját felelősségre! Én szóltam 😉😉

Ahol minden elkezdődött

A történet legelején a '90-es években járunk. A 15 éves, jómódban élő Han Jung-Woo Amerikából tér haza, miután megelégeli, hogy szülei elhanyagolják. Szöulban egy véletlennek köszönhetően találkozik az ugyancsak 15 éves Lee Soo-Yeon-nal, aki sanyarú mindennapjait tengeti a középiskolában magányosan, kiközösítve, miután apjáról kiderül, hogy gyilkos. Mivel Jung-Woo elkezd vele barátkozni, ezért mindkettőjük az iskolai inzultusok középpontjába kerül, ennek ellenére boldogok egymással és a kialakított kis családjukkal. Az idillt viszont a másik szálon futó kapzsiság teszi tönkre. Egy nap Soo-Yeon szemtanújává válik, ahogy éppen elrabolják a házukhoz tartó Jung-Woo-t. Egy bátor pillanatában úgy dönt, megmenti a fiú, és utána veti magát, nem is sejtve, mit kell ezért majd kiállnia. Jung Woo elmenekül ugyan, de hátrahagyja a szenvedő Soo-Yeon-t. Nem sokkal később megkezdődik a nyomozás az ügyben, melynek során kiderül, hogy a lány eltűnt, sőt, a bántalmazója magára vállalja a meggyilkolását is. Azonban Jung-Woo és Soo-Yeon nyomozóként dolgozó mostohaapja lelkük mélyén hisznek abban, hogy a lány életben van. Ám a nyomozás a mostohaapa rejtélyes körülmények között bekövetkezett balesetével véget ér.

És ahol végetér

A sztori napjainkban veszi fel újra a fonalat. A 29 éves, szerény, ám annál családiasabb körülmények között élő Jung-Woo nyomozóként arra teszi fel életét, hogy megtalálja kamaszkori szerelmét és elnyerje annak bocsánatát. Egy öngyilkosságnak beállított bűntény nem várt módon segít a nyomozó célját. A titokzatos módon elhalálozott asszony közeli hozzátartozói közé sorolható egy jómódú jegyespár, a 29 éves divattervező, Zoe, és vőlegénye, a mozgássérült Harry. A furcsa gyilkosságok tovább folytatódnak, viszont ennek hála, megismerhetjük az igazat: ezek hárman már régóta ismerik egymást.

Jung-Woo egy alapjaiban jó kedélyű, rendes pasas, akinek múltját beárnyékolja egykori gyávasága, amit felnőtt korára sikerült végérvényesen leküzdenie. Gyerekként hiába volt gazdag famíliája, ő maga magányosan, érzelmileg elhanyagoltan élt, egészen Soo-Yeon és a sárga esernyőjének felbukkanásáig. Vele együtt a mindig is áhított, gondoskodó család megjelenése se várat sokáig az életében, de annak a napnak a történései végleg megváltoztatják. Az önmarcangolás, a bűntudat és szégyen beférkőzte magát a szívébe. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem alaptalanul és akkor lenne a nagy baj a karakterrel, amennyiben ez nem következett volna be. Idő közben a vér szerinti családja is kitagadja a szerelme utáni elszánt kutatása, valamint választott foglalkozása miatt. Azonban kap egy újat Soo-Yeon-nak köszönhetően. Fogadott gyerekként pedig példásan viselkedik, bármelyik szülő büszke lenne rá. Ez egyben bűnéért való vezeklésének egyik formája is lesz. Jobb napjain bepillantást nyerhetünk abba, milyen lehet az igazi énje. Szórakoztató és jópofa. Persze gyakran használja ezt álcaként az elején, de a történet végére világossá válik, hogy valóban ennyire habókos.
Egy valamit meg kell említenem a karakterről. Vannak gondok a fejében. Nem annyira, mint egy későbbiekben említésre kerülő másik férfi főszereplőnek, de egyértelműen van problémája. Ott a hirtelen haragja (ami szerencsére csak a rosszfiúkkal szemben jelenik meg, viszont ott sűrűn), a kissé meggondolatlan cselekedetei, valamint a már-már zaklatásra való hajlamossága. Ez utóbbiból elég sokat fogunk látni a történetben Zoe miatt. Értem én, hogy el akarja nyerni a lány szívét és bocsánatát, de azért vannak határok. Viszont még így is kevésbé idegesítő, mint vetélytársa.

Soo-Yeon, azaz most már Zoe, egy kicsit összezavart. Nem volt könnyű gyermekkora már a végzetes nap előtt se. Bántalmazták mind fizikailag, mind érzelmileg az iskolában, otthon sem volt különösebben jobb a helyzet, amíg a nyomozó feleségül nem vette anyját. Gyerekként félénk, visszahúzódó lány volt, akinek az újdonsült családja volt a mindene, valamint szerelme. Mindemellett volt egy vakmerő oldala is, hiszen beszállt abba a furgonban azzal a szándékkal, hogy megmentse Jung-Woo életét. Személyes tragédiája után érthető módon lelkileg sérült lesz, akinek személyisége a nagy nyilvánosság számára egy hárpiáéval vetekszik. Bosszúvágytól túlfűtött, már-már lelketlen nőszemélynek tűnik, aki csak vőlegénye társaságában enged fel valamelyest, vagy csupán a látszatát próbálja kelteni, hogy megnyugtassa azt valamint saját lelkiismeretét. Mert nagyon elmagányosodott annak ellenére, hogy társra lelt a fájdalmában. Érdekes azonban, hogy milyen gyorsan válik a "bosszú asszonyából" kezes báránnyá, aki képes mindent elfelejteni a szerelem címszó alatt. Ilyen nincs! A traumák által megedzett erős nő is legalább ilyen gyorsan tűnik el és válik gyámoltalan kislánnyá. Mintha a sorozat második felére teljesen kicserélték volna a karaktert. Én értem, hogy hiányzik neki a valódi családja és a régi élete, de ennek folyamatnak kellene lenni, nem pedig egy pillanatnak. Ráadásul felmerül a kérdés, hogy miért csak egyszer látjuk az összeroppanás szélén (miután találkozott azzal a férfival, aki kislányként megerőszakolta őt), holott egy sor olyan szereplővel találkozott az előző életéből, akiknek közük van a tragédiájához. Utána meg úgy viselkedik velük, mintha mi sem történt volna. Szóval elég sajátságosan kezelték ezt a karaktert.

Hyung-Joon, alias Harry nem volt a szívem csücske. Már a múltban játszódó részeknél látszódott, hogy valami nem kerek körülötte. A felnőtt énjén ez egyértelműen tetten érhető. Manipulatív, érzelmekben nem túl gazdag srác, aki tetteit azzal magyarázza, hogy ezzel csak Zoe kérését teljesítette. Egészen elborult elképzelése van a közöttük levő kapcsolatról, és annak megtartásáról. Hisztizik, nem képes elfogadni, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan azt ő a kis világában eltervezi. És ilyenkor nem rest a saját módszereivel rendet tenni a világában. Érzékeny megmentőt játszik, miközben ráveszi szíve választottját, hogy olyan dolgokat tegyen meg, amik akár életveszélyesek is lehetnek. Mellesleg, nem kevés vér tapad a kezéhez. Rá illik a sorozatgyilkos képe, és még csak meg sem lepi az embert. Hiába, a látszat csalóka, márpedig Harry látszatember. Próbál a mankója mögé bújni, és nagy rendszerességgel sikerül neki.

Fentebb említette, hogy Jung-Woo-nak gondjai vannak a távolságtartással. Nos, ez Harry esetében olyan szinten jelen van, hogy azt még Mr. Grey is megirigyelné. Gusztustalan dolgokat művel a szerelem nevében, holott számára igazán az az elképzelés fáj, hogy valószínűleg egyedül marad újra. Ugyanis édesanyjától gyerekkorában elragadták, ezért azonnal találnia kellett magának egy új női ideált, aki nem más lett, mint szerencsétlen Soo-Yeon. Ezért nem is érthető, hogy művelheti azokat a dolgokat a lánnyal. Ez már régen túlmutat a józan ész határán.

Nevelő anyuka vs. vér szerinti apuka

A mellékszereplők egy kicsit kétdimenziósak lettek. Csak a jó, és csak a rossz oldal létezik ebben a sorozatban, egy karaktert leszámítva, az pedig a takarítónő. Egyrészről el lehet ítélni, hogy ezzel a módszerrel tett igazságot, másrészről pedig átérezzük azt, ami vele és lányával történt, emiatt pedig nem tudjuk felróni neki cselekedeteit. Jung-Woo kollégái nagyon szórakoztatóak, főként Jung-Myung, akiről nem lehetünk teljes mértékben meggyőződve, hogy nem csupán játszik legjobb barátjával. Bromance ez a javából. Soo-Yeon anyukája, Myung-Hee is szerethető anyós figura, viszont nála is felvetődik, nem-e többet érez nevelt fiával szemben, mint anyai érzelmeket. Amivel problémák voltak, az a sötét oldal. Súlytalan, jellegtelen figurák tömkelege volt ez, amiből már az összes hasonlót láthattuk, ugyan ebben a köntösben, sőt, egyes színészek beleragadtak ezen típusú szerepekben, így itt is ugyan azt láthatjuk tőlük.

A vegyes érzelmeket keltő szereplők mellett a hangulatról se feledkezhetek meg, ami legalább ennyire hullámzó. Egyik percben sír mindenki, a következőben nevet, majd jöhet egy kis nyomozás, hogy aztán újra sírhassunk. Komolyan, a sorozat 60 %-a zokogásból áll, mindenki szeme véreres a könnycsatornák megterhelésétől. Viszont az igazán jó részek a maradék 40 %-ban találhatóak. Amikor véletlenül sem a túldrámázáson van a hangsúly, hanem a cselekményen, vagy éppen a fellélegzésként szolgáló vicces, illetve romantikus jeleneteken. Remek a kémia a két főszereplő között mind a jelenben, mind a múltban. Talán a múltban még inkább. Az ember azt várná, hogy a teljes sorozat nyomasztó lesz a témák miatt, de nem. Bőven akad olyan jelenet, ahol elég lendületessé és izgalmassá, esetleg jó kedélyűvé válik ahhoz, hogy elfeledkezzünk az alap atmoszféráról, azaz a borongósságról. A fényképezés is rátesz egy lapáttal erre. Hiába esik vagy fúj, néhány jelenetnél mégis kellenessé válik ez a kiegészítő elem. Mert itt tulajdonképpen azzá válik az időjárás.

Ki kell térnem a fő témára, mert a gyilkosságra és a mögötte meghúzódó szándékokra nem szeretnék, az legyen meglepetés. Ugyebár a fő téma a nők szexuális bántalmazása és annak túlélése. Soo-Yeon-ért gyermekkorában megszakad a szívünk, később meg tudjuk érteni gyűlöletét, viszont ahogy a gyógyulását kezelték az írók, az hiteltelenné tették a végére az egészet. Láthatjuk a szemtanú szemszögéből is a történteket, hiszen ezt Jung-Woo-nak végig kellett nézni. Elítélhetjük azért, mert elszökött, ám ott a másik fele a dolognak. Csupán egy rémült kisfiú volt, akinek a szerelmét éppen az előbb gyalázták meg a szeme láttára. Nagyon helyes, hogy bűntudata van a szökés miatt, azonban felelőssé nem lehet tenni a történtek miatt. A szülői oldalról való megközelítést sem hanyagolták el. Ennek két fajtáját láthatjuk: az önmarcangoló és a tettleges formáját. Myung-Hee saját magát teszi felelőssé a történtek miatt és már nem szeretne mást, csak elnyerni lánya bocsánatát. A takarítónő ezzel szemben nagyon jól tudja, hogy a felelős az elkövető volt, aki ellen extrém módon képes fellépni, még ha ezzel nem hozhatja vissza halottjait. Ez egy nagyon összetett probléma, amit a sorozat mindössze ideig-órig képes helyén kezelni. Sajnos képesek voltak az alkotók a cukormáz miatt feláldozni a realizmust.

Ami pedig a narratívát illeti, nem voltak a helyzet magaslatán a forgatókönyvírók. Azt se tduták, hogyan kezdődött a saját sorozatuk. De nem csak ott volt a gond. A logikai bukfencek, az átírt múltbeli cselekmények elcsúfítják az amúgysem rózsás összképet. Elég csak annyit mondanom, hogy nézzétek meg jó alaposan a kezdő képsorokat, aztán amikor a történetre ezekre a pontokra elértek, nézzétek vissza.

Szóval ez egy hibákkal jól megtűzdelt darab, ami még így is tud elég érdekes lenni ahhoz, hogy a legtöbbet feledtethessék. Kiváló színészi alakítások (főleg a gyermekszínészek részéről), hangulatos zenei aláfestés, érdekes nyomozások, fordulatos cselekmény, ami vár a nézőkre. Ajánlani inkább az idősebb korosztálynak tudnám, mert a fent taglalt téma önmagában gyomort kíván, valamint el van látva a széria keményebb jelenetekkel. A kezdő doramásoknak nem mondanám, hogy ez legyen az indítás, de ha egyszer eljutnak hozzá, akkor egy próbát tehetnek vele.

Minden esetre, a produkció nálam hat sárga esernyőt érdemel a tízből.