Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy még egyszer meg fogok próbálkozni Cassandra Clare bármelyik kötetével, azt körbenevettem volna. Egyszer már volt kezemben a Csontváros és akkor azt mondtam az 50. oldalnál, "köszi, de ne tovább". Most, évekkel később, ahogy a Shadowhunters sorozatra készülve néztem az egyik aktuális epizódot, gondolkodóba estem. Azután a másnapi könyvtárlátogatás során majdnem kiszúrta a szemem a legújabb trilógia kezdő kötete. Mivel csak 2 hétre lehet kikölcsönözni őket, először nem főtt hozzá a fogam, de végül csak nem tudtam otthagyni.
Nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett voltam az olvasás során. Voltak gondok szép számmal, viszont ezzel együtt is meglepett. Egyszerűen élveztem. Nem mindig, de a nagy részében igen. Csak azért nem folytatom rögtön, mert: 1. az a befejezés egy kicsit megülte a gyomromat, 2. aki kivette, igazán vissza hozhatná, miután lassan három héttel túllépte a kölcsönzési határt.
5 évvel a Végzet Ereklyéi sorozat cselekménye után járunk, ezúttal Los Angeles-ben. A Sötét háború óta képlékeny béke honol az Árnyvilágban, azonban az elmúlt időkben gyanús gyilkosságok következnek be, melyek áldozatai között mondének és tündérek is szerepelnek. Az elkövetési módszer roppantmód hasonlít egy régi ügyre, amit próbált a Klávé eltussolni és ráfogni Sebastian Morgensternre, a hírhedt árnyvadászra. Azonban egyik főszereplőnk, Emma, a mai napig úgy gondolja, ez a sztori bűzlik, majd a jelenlegi sorozatgyilkosságokat tekintve gyanúja lassacskán beigazolódni látszik. A helyi Intézet lakói, a Balckthorn-ok, úgy döntenek, kezükbe veszik az ügyet és leszámolnak ezzel a szörnyeteggel, aki annyi ember halálát okozta. Ehhez külön motivációként szolgál az is, hogy a kirekesztettségben élő tündérek a segítségüket kérik a Hideg Béke ellenére ugyan ezen ügy kapcsán. A siker érdekében pedig nem mást kapnak érte fizetségül, mint rég elveszett testvérüket, Markot, aki félig tündér. Innentől kezdve pedig még tovább csavarodnak a szálak. Vajon megtalálják a gyilkost? Emma bosszút tud állni a szülei miatt? És ki lehet a címben szereplő Éjfél kisasszony? Mi köze lehet mindehhez a tündérekhez? Mi lehet az indíték?
Emma Carstairs egy roppant szimpatikus lány érdekes humorérzékkel, sok szarkasztikus megjegyzéssel, és nagy, gondoskodó szívvel. Múltjának sötét pillanatai ellenére két lábbal a földön próbál járni, még ha van is egy "hobbija" a szekrényében. Meg persze érthető módon nagy álma, hogy szülei gyilkosát elkaphassa végre, nem kifejezetten szép életpálya lezárás nyújtása fejében. Igazi testőr alkat. A Blackthorn gyerekeknek ugyan nem kifejezetten anyaként szolgál, de példaképként és nővérükként mindenképpen. Harcias, vakmerő, bátor hölgyemény, akit könnyen meg lehet szeretni... amíg be nem toppan Julian. Ekkor teljesen kivetkőzik önmagából. Átmegy a meg nem értett tinilányba, aki felelősségmentesen, nem gondolkodva, a legelső impulzusra azt teszi, amit az ösztönei kívánnak. Ezután pedig nekiáll az önsajnálat mocsarában fetrengeni. Mondhatni, a karakterétől teljesen idegen módon kezd viselkedik. A harci kedve is elapad, és csakis parabataiára gondol. A könyv végén igazából azt lehet mondani, van még néhány jobb pillanata, de nagyjából sikerült lerombolni az addig felépített karakter, ez az új lány pedig még nem igazán tudta belopni magát a szívembe. Minden esetre Clarynél, ezzel a hanyatlással együtt, sokkal jobb és mélyebb karaktert üdvözölhetünk a személyében, ami azért egy jó pont a trilógiának.
Másik főszereplőnk, Julian Blackthorn a gondoskodó apuka. Testvéreinek valóban inkább ezt jelenti, mint bátyjukat, hiszen minden, ami ehhez a feladatkörhöz tartozik, a szülei halála után, az ő nyakába szakadt. Ehhez mérten felelősségteljes, védelmező és nagyon ragaszkodó. Viszont, ha Emmáról van szó, akkor leginkább a gyötrődő kifejezés illik rá. Egy idő után már számomra volt kellemetlen olvasni, ahogyan szívszerelmét végig ajnározza és nyáladzik közben. Sajnálom, de nekem ez a karakter kifejezetten a csöpögős kategória. Azt viszont nagyon jól eltalálta az írónő, hogy a művész címszó alatt mik a legnagyobb sztereotípiák, mert Jules-ra (ennél a becézésnél nem tudtam, hogy milyen női karakterre gondolhatott az írónő) szinte az összes felhúzható. Túl romantikus, túl gyötrődő, a kis világában él és nem szeretne abból kiténferegni, túl érzékeny, túl féltékeny. Egyszerűen szólva túlzottan emocionális. Komolyan, hozzá képest Emma egy fékevesztett vadállat volt. Hogy sokkal tökösebb és vagányabb, mint széplelkű festőnk, az már biztos. Nem is emlékszem, volt e akárcsak egy pillanat, amikor azt mondtam volna: nekem is kell egy ilyen pasi. Nem említettem, hogy enyhén karót nyelt. Ami becsülendő benne, az a lojalitása a szeretteihez.
A mellékszereplők között számomra nem a két legfőbb karakter volt az izgalmas, hanem Julian egyik kistestvére, Ty, aki kilóg a sorból minden értelemben. Gondolkodásmódja és cselekedetei alapján egyértelművé válik, mit akart ezzel az írónő. Valóban színesítette és még inkább emberibbé tette az árnyvadászok világát, hogy egy autista karaktert is szerepeltet. Most legalább érződik, hogy valamennyire próbált utána járni a dolognak, nem pedig hasra ütés szerűen, ahogyan eddig. Ez egy nagy előrelépés tőle. Kíváncsi vagyok, mihez fog vele kezdeni az elkövetkező kötetekben. De térjünk rá Cristinára. Vele az a legnagyobb bajom, hogy hiába szerepel sokat a könyvben és vannak jó gondolatai, attól személyiséget nem növesztettek a karakterhez. Nem tudnám megfogalmazni, mit rejthet ez a szereplő. Egyszerűen szürke. Talán Mark még az, aki egyedül érdekes lehet. A Vadűzésben eltöltött éveiről szívesen olvasnék, akárcsak a hisztis hercegnők által irigylésre méltó Kieranhez fűződő kapcsolatáról. Régies beszédstílusán nagyon jókat derültem, és azon is, ahogyan próbált visszaszokni az emberek társaságába. Sajnálatos módon a negatív oldal nem tartogatott semmi jót. Ha azt hinnétek, hogy érdekes lehet a gyilkos szála, ki kell ábrándítsalak benneteket. Csak az utolsó pár fejezetben kapunk bővebb infót erről és addigra körülbelül már mindent ki lehet találni az indítéktól kezdve az eszközökön át. Pedig egy nagyon érdekes és szomorú történet lenne az. Remélem, ki lesz jobban fejtve.
A történettel alapvetően nem volt baj. Volt belé fektetve energia és meg volt toldva elég csavarral ahhoz, hogy lekösse az embert. Sőt, előfordult, hogy túl sok probléma lépett fel a könyv végére. Mintha oda akart volna mindent besuvasztani, amit eddig kihagyott. Érdekes módon mégsem hatott összecsapottnak. Ezt a túlírtság számlájára írom, ami továbbra is komoly negatív tényező Cassandra Clare stílusában. Az önismétlésről nem beszélve. Nem érdekel nyolcezredjére, milyen szép Julian meg az ehhez hasonlók. Ezek csak kitöltik a néha előforduló üres menteket. Mint azt fentebb említettem, egy kicsit túl kiszámítható a történet, a fő ellenségekről ténylegesen nem tudtunk meg semmit, ami miatt gyűlölni, esetleg megérteni lehetne. Igen, csúnya sztori van a háttérben, amit megint az árnyvadászok, de legfőképpen a Klávé generált, de ennél több érzelmi töltet nem volt benne.
És a bevezetőmben felvázolt lezáráson is teljes mértékben kiakadtam. Megint ott tartunk, ahol a part szakad. Mintha semmit nem léptek volna előre a szereplők a magánügyeiket tekintve. Ráadásul ezzel a kettős, átfedéses szerelmi háromszöggel rendesen fel lett téve az i-re a pont. Miért kell ez? Nincs eléggé túlbonyolítva az egyébként pofon egyszerű alapfelállás, most még ez is? Unalmas, hogy mindig ugyan ahhoz az eszközhöz van visszafordulva. És nem értem, ez miért jó? Ismétlés a tudás anyja, de ez azért túlzás. Túl kéne lépni ezen a bevált módszeren és valami épkézláb (lásd: nem mérgező) szerelmi történetet összehozni, ami csakis két szereplős! Nem nehéz az, majdnem itt is sikerült. Ha nem a tomboló érzelmek körül forogna a történet, nem is szúrná annyira az egész a szemem, de ez tulajdonképpen egy szerelmi történet. Viszont nem csak negatívumok vannak. A kötet légköre és előre felvázolt tónusa kellőképpen sejtelmes, rejtelmes. A jövőbeni fő gonosz csupán egy röpke pillanatra bukkant fel, de érdekesnek tűnik. És ha már a nagy L'amour-nál tartunk, Emma és Julian között működik a kémia. Ezért vagyok még inkább felháborodva. A környezetváltás kifejezetten jót tett, valamint az a néhány jó karakter sem jött rosszul a sorozat világába.
A Lady Midnight-on érezhető, hogy bevezető kötet, de annak egészen kellemes szórakozás a hibáival együtt. Lehet, hogy nem fogja megváltani a világot, azonban felkeltheti az érdeklődést az Árnyvadászok történetére. nyugodt szívvel ajánlom a rajongóknak és a szkeptikusoknak egyaránt. Én ez utóbbiak sorába tartozom, és nagyon meglepő élményben volt részem. Akik most ismerkednek az írónő munkásságával, ugyanúgy ajánlott, talán kezdésnek sem árt, ha ezzel találkoznak először. Azonban felhívom a figyelmet arra, hogy bizonyos dolgok említése miatt legalább érdemes utána járni az előzményeknek, még ha nem is elolvasni teljes egészében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése