Barátnőm folytatta novelláját. A novella számára fenntartott külön fülön megtaláljátok az eddigi fejezeteket. Értékeléseket továbbra is a blogon lehet meg tenni, hogy láthassa ő is. 😉😉 (Még a hétre ígérte a fejezet folytatását, ezért nincs még konkrét címe a résznek.)
***
Körülölel egy
ódon erdő nyirkos félhomálya.
Kitaposott ösvényen
futok, de igyekezetem hiábavaló. Nehézkes haladnom, olyan mintha
vízben gázolnék. Üldözőim hangja egyre közelebbről
hallatszik. Durva hanglejtéssel
ejtik a szavakat. Talán germánul civakodnak egymással.
Tőlem balra sűrű
bozót sötétlik. A cserjék árnyékából jegeskék szempár
villan rám. A tekintet olyan
hűvös, hogy belevág a húsomba a hideg fájdalom, és végigfut a
csonthártyámon. A férfi arca elvetemült, állatias kifejezésbe torzul, állkapcsa, orrháta
hosszúkásan előrenyúlik.
Gonosz vigyort
villant rám, amitől kilátszik vámpírszerű ragadozó agyara.
- Near, segíts!-
kiáltani akarok, de csak suttogás hagyja el az ajkamat. Felé
rohanok. Érzem, hogy egy
nagy karmos mancs megragadja a vállamat és visszaránt.
-Ébredj Messere!-
hallom az artikulálatlan suttogást a fülem mellett.
A karmos mancs
megrázza a vállamat. Agyamba befurakodik a halál és a rothadó
hús ismerős illata. Rajtam kívül bárki
elviselhetetlen dögszagnak mondaná.
Ahogy kinyitom a
szemem és megfordulok, szemközt találom magam az álombéli
jegeskék tekintettel. Elmémben még ott
csengnek álmom ónémet visszhangjai.
Near bestia alakban
ül ágyam mellett a szőnyegen. Nedves fekete orra a nyakamhoz ér
ahogy a fülembe súgja: -Messere ébredj! Hier bin ich! Ébredj!
Kutyaszerű hosszú
pofáját a a párnámon nyugtatja. Átölelem erőteljes izmos
nyakát, mélyet lélegzem ismerős halálszagából. Közelebb húzom
magamhoz. Most vonakodás
nélkül mellém fekszik, de fel kell húznia a lábait, hogy
elférjen az ágyon.
Ujjaimmal cirógatom
az álla alatti puha szőrzetet. A szemét félig
lehunyja, láthatóan jól esik neki az érintésem. Óvatosan
kitapogatom az állkapcsa alatt húzódó vékony heget ami az
ádámcsutkánál éles szögű fordulatot vesz és leszalad a
domború mellkasán.
Egyszer
gyermekkoromban elmesélte, hogyan szerezte a sebet. Hogy ez volt az
a sérülés, ami véget vetett az életének. Sokszor mesélt
nekem dicső csatákról, nyargaló tüzes paripákról, a
megszerzett elismerésről, gazdagságról, drága kincsekről és én
csillogó gyermekszemekkel hallgattam. Arról a bizonyos utolsó
csatáról viszont csak egyetlen egyszer beszélt, mégis minden szóra
tisztán emlékszem.
Elképzeltem, ahogy
Near a táborból kivezeti kis csapatát az éjszaka leple alatt,
ahogy rárontanak az ellenséges seregre. Akkor szörnyen haragudtam
arra a germán katonára, aki egy bizonyos csontnyelű tőrrel
megpróbálta átvágni a torkát, ám ostoba módon szemből
támadott, és Near ledöfte. Az összeeső
katona nem eresztette el fegyverét és végigszántotta Near
mellkasát. Near azon az
éjszakán még kilenc katonát ölt meg, mielőtt összeesett és
meghalt.
Ujjaimat belefúrom
a mellkasa finom szálú szőrébe. Halk morgás tör fel a torkából,
teljesen elfedi szemhéja a rettenetes kékséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése