2017. február 7., kedd

Novella - 3. fejezet: 1. rész

Sziasztok!



Barátnőm folytatta novelláját. A novella számára fenntartott külön fülön megtaláljátok az eddigi fejezeteket. Értékeléseket továbbra is a blogon lehet meg tenni, hogy láthassa ő is. 😉😉 (Még a hétre ígérte a fejezet folytatását, ezért nincs még konkrét címe a résznek.)


 ***  


Körülölel egy ódon erdő nyirkos félhomálya.

Kitaposott ösvényen futok, de igyekezetem hiábavaló. Nehézkes haladnom, olyan mintha vízben gázolnék. Üldözőim hangja egyre közelebbről hallatszik. Durva hanglejtéssel ejtik a szavakat. Talán germánul civakodnak egymással.

Tőlem balra sűrű bozót sötétlik. A cserjék árnyékából jegeskék szempár villan rám. A tekintet olyan hűvös, hogy belevág a húsomba a hideg fájdalom, és végigfut a csonthártyámon. A férfi arca elvetemült, állatias kifejezésbe torzul, állkapcsa, orrháta hosszúkásan előrenyúlik.

Gonosz vigyort villant rám, amitől kilátszik vámpírszerű ragadozó agyara.

- Near, segíts!- kiáltani akarok, de csak suttogás hagyja el az ajkamat. Felé rohanok. Érzem, hogy egy nagy karmos mancs megragadja a vállamat és visszaránt. 

-Ébredj Messere!- hallom az artikulálatlan suttogást a fülem mellett. 

A karmos mancs megrázza a vállamat. Agyamba befurakodik a halál és a rothadó hús ismerős illata. Rajtam kívül bárki elviselhetetlen dögszagnak mondaná.

Ahogy kinyitom a szemem és megfordulok, szemközt találom magam az álombéli jegeskék tekintettel. Elmémben még ott csengnek álmom ónémet visszhangjai.

Near bestia alakban ül ágyam mellett a szőnyegen. Nedves fekete orra a nyakamhoz ér ahogy a fülembe súgja: -Messere ébredj! Hier bin ich! Ébredj!

Kutyaszerű hosszú pofáját a a párnámon nyugtatja. Átölelem erőteljes izmos nyakát, mélyet lélegzem ismerős halálszagából. Közelebb húzom magamhoz. Most vonakodás nélkül mellém fekszik, de fel kell húznia a lábait, hogy elférjen az ágyon.

Ujjaimmal cirógatom az álla alatti puha szőrzetet. A szemét félig lehunyja, láthatóan jól esik neki az érintésem. Óvatosan kitapogatom az állkapcsa alatt húzódó vékony heget ami az ádámcsutkánál éles szögű fordulatot vesz és leszalad a domború mellkasán.

Egyszer gyermekkoromban elmesélte, hogyan szerezte a sebet. Hogy ez volt az a sérülés, ami véget vetett az életének. Sokszor mesélt nekem dicső csatákról, nyargaló tüzes paripákról, a megszerzett elismerésről, gazdagságról, drága kincsekről és én csillogó gyermekszemekkel hallgattam. Arról a bizonyos utolsó csatáról viszont csak egyetlen egyszer beszélt, mégis minden szóra tisztán emlékszem.

Elképzeltem, ahogy Near a táborból kivezeti kis csapatát az éjszaka leple alatt, ahogy rárontanak az ellenséges seregre. Akkor szörnyen haragudtam arra a germán katonára, aki egy bizonyos csontnyelű tőrrel megpróbálta átvágni a torkát, ám ostoba módon szemből támadott, és Near ledöfte. Az összeeső katona nem eresztette el fegyverét és végigszántotta Near mellkasát. Near azon az éjszakán még kilenc katonát ölt meg, mielőtt összeesett és meghalt. 

Ujjaimat belefúrom a mellkasa finom szálú szőrébe. Halk morgás tör fel a torkából, teljesen elfedi szemhéja a rettenetes kékséget.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése