The End, avagy nyomokban apokalipszist tartalmazhat 2.

Sziasztok!

Ma a saját írásom folytatásával jöttem. Az előző fejezetet megtaláljátok a The End című fülecskénél vagy kattintsatok ide. Az irományom továbbra is 18 éven felülieknek ajánlott! Természetesen véleményeteket szívesen olvasnám, hiszen így tanul a legtöbbet az ember.

1. Fejezet

- Nos, ott tartottam, hogy...

Földi idő szerint körülbelül tizennégy milliárd évvel később, az Utolsó Nagy Vihar után öt évvel, 2016

X Börtönbolygó

- Mintha egy porszemet keresnénk az Univerzumban. 

- Tulajdonképpen ki tudja. Se a Király, se a Parancsnok nem mondott semmi konkrétat, hogy mi is lenne ez a Pecsét dolog. Legalább annyit illet volna elárulni, hogy eszik-e vagy isszák. De nem, gyorsan menjünk a legmesszebbi bolygóra és keressünk ott valamit. Ezzel ki lettünk ám segítve.

- Most magadban beszél? - a két férfi megállt a katakombák bejárata előtt. Az alacsonyabb fehér köpenyes felderítőtiszt arcára kiült a félelem. Sosem szerette a romos, szűk helyeket. Nem éreztem biztonságban magát az ilyen terekben. - Biztos be szeretnénk mi oda menni? Mondhatnánk azt a Királynak, hogy nem találtunk semmit, csak néhány koszlott szobrot.

- Lemerném fogadni, hogy a Parancsnok a távolból figyeli mit csinálunk és csak arra vár, mikor büntethet meg minket még jobban. Szóval nem találunk ki semmit! - ripakodott rá a másikra. - Szedd össze magad és menj be végre!

- Menj be te, ha olyan nagyon bátor vagy! - sipítozta kétségbeesetten az alacsony férfi. 

- Én vagyok a magasabb rangú, tehát én döntöm el, mi fog történni, és most szépen bemész!

- Hah. Te vagy a magasabb rangú, neked kell példát mutatnod. - vigyorodott el gonoszan a mélynövésű egyén. Érezte diadalát, hiszen felettese semmit nem gyűlölt jobban, mint amikor beosztottai gyávának hiszik. Pedig valójában tényleg az volt. Most is látszott az arcán a feszültség és a kétségbeesett kutatás valami hatásos kifogás után. Végül hatalmasat nyelt, majd megszólalt:

- Én vagyok a felettes, én megyek be előbb. - kántálta magának, miközben egyre beljebb araszolt a katakomba folyosójára. Hirtelen megállt, és sunyi vigyorral hátrafordult. - Tudod mit? Csak, hogy neked se legyen jó, itt fogsz őrködni. Mivel tudom, hogy nem szeretnél még idő előtt a Kútba kerülni, ezért biztos vagyok benne, nem mozdulsz el. -  hangja kárörvendő volt, arca ádáz. Ez ám a bosszú. Ugyanis a legszűkebb és legromosabb falú folyosórészbe állította a férfit őrködni. A tény, hogy belső fényükön túl nem volt semmilyen fényforrás, csak tovább tüzelte arra, hogy hátrahagyja az azóta megszeppenten álló férfit. Kellett neki felheccelnie? Viszont minden káröröme ellenére sem tudta kizárni a rossz érzést, ami a kis felfedező útja miatt fogta el. 

Az alacsony halhatatlan még mindig alig tudott felocsúdni. Otthagyták egyedül. Biztos csak egy rossz álom. Jó néhány percebe került, míg sikerült összeszedni magát annyira, hogy érezze, nincs egyedül az alagútba. Sejtette társa vereségét, hiszen amit nem ismernek, azt nem tudják megkeresni. A Parancsnok mindössze annyit mondott, hogy Áruló fiának sírját kell megtalálniuk és ott lesz a Pecsét. Legalábbis elméletileg. Arról már nem volt szó milyen tárgy is ez. A fejében sok minden megfordult eme misztikus tárggyal kapcsolatban, még az is, hogy nem létezik. Valószínűleg valamilyen mese, amit a Király elhitt csak azért, mert még erősebb akart lenni. Ezt az elméletét osztotta meg társával, és ez vezette őket a földalatti temetőbe. Nem érdemes ott fecsegni, ahol még a falnak is füle van.

Gondolatai közül egy szipogó hang zökkentette ki. Csakhogy ez a hang a háta mögül, a bejárati oldalról jött. Puha lépteket hallott egyre közelebbről. Ne fordulj meg! Üvöltötte magában. Ám minden figyelmeztetés ellenére a kijárat felé fordult teljes testével. A léptek zaja megszűnt, akárcsak a szipogás. Lehet, hogy csak hallucináltam. Nyugtatta magát, majd belső fényét megpróbálta kiterjeszteni a folyosóra. Nehezen, de sikerrel járt. A fehéren vakító fényben látta, hogy a bejárat felől üres minden. Addig száguldó pulzusa egy megkönnyebbült sóhajt követően meg nyugodott. Két lépést előrébb ment, hogy megbizonyosodjon, valóban nincs semmi ott, ahol az előbb még vélni hallotta a lépteket, és a szipogást, de továbbra is egyedül volt. A bejárat is teljesen tiszta volt, már ha nem számoljuk az omladozó falakból letört rétegeket. Megkönnyebbülten felnevetett saját ostobaságán, hiszen rajtuk kívül nincs itt senki, arról tudtak volna. 

Sok idő eltelt, míg meghallotta a háta mögül a közeledő lépteket. Örült, hogy felettese végre végzett a felderítéssel, és megszabadulhat erről a borzasztó helyről. Nem is figyelt semmi másra, csak a hazaérkezésük édes gondolatára, mivel fogja majd kényeztetni otthon várakozó kiszemeltjét. Széles mosoly terült szét arcán az elképzeléseitől, mindamellett, hogy izgalma is egyre csak nőtt. Az ábrándképeket egy tompa puffanás morzsolta szét a jobb oldalán. Valami a földre esett. A padlóra szegezte a tekintetét egy nagyobb faldarab reményében. Ám társa véres, elszörnyedt arcára nem számított. Arra még kevésbé, hogy a fej nem kapcsolódott testhez. 

A szipogás újfent felhangzott a háta mögül. Az egyedül maradt ajtónálló immár minden csontjában reszketett, szemei megteltek könnyel. Még sosem félt ennyire, még sosem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. Nem tudta visszatartani a sírást, de azt sem, hogy meg ne forduljon. Néhány méterrel arrébb egy fekete ruhás alakot látott, akinek valamilyen anyag lepte el szőke haját, ami eltakarta arcát. 

- Azért jöttetek, hogy bántsatok, igaz? - a vékony, kislány hang el volt torzulva a sírástól és a visszafojtott agressziótól. Felemelte fejét, ezzel megmutatva vérbe úszó arcát, melyen a szadista kifejezés már ott ült. Pöttöm kezeiben egy furcsa, korbácsra emlékeztető tárgyat szorított. - Meg akartok magatoknak szerezni, igaz? Hozzám akartok érni?

A felderítő nem tudott szóhoz jutni a sírás és a döbbenet hatására. Érezte, hogy öltözete átázik. Nem halhat meg így. - Én nem...

- Megdöglesz! - üvöltötte artikulálatlanul a fekete alak és elkezdett felé rohanni, miközben dühödten sikítozott arcán a gyilkos szándékkal. Meglendítette a karját, majd a kezében lévő drót fogas ostor belehasított a levegőbe, valamint a férfi testébe is. 

***

Ezalatt

Fekete Palota

A Király furcsa bizsergést érzett a mellkasában. Valami nem volt rendben, ilyen nem szokott előfordulni vele, ha csak... Azonnal a Fények termébe sietett tíz fős közvetlen kiszolgálószemélyzetével. A Teremőr, amint meglátta őfelségét, már rohant is elébe. 

- Felség, rettenetes dolog történt! - lihegte a Teremőr. - A két felderítő! Eltűnt a fényük, odaveszett a sötétbe. 

- Miről beszélsz? - a Király megragadta az Őr mindkét karját és erősen rázni kezdte. - Azt akarod bemesélni nekem, hogy meghaltak? Azt? - Önkontrolljának teljes hiányában nagy erővel pofonvágta a szolgát, aki összeesett az ütés erejétől. Ám a Király a férfit a hajánál fogva felrángatta a földről. - Te szánalmas, nyavalyás semmirekellő! Azt mondtam szólj, ha valami furcsa történik a Fényekkel, nem azt, hogy akkor, amikor eltűnnek. - A haját elengedve az arca következett, amit ugyancsak megnyomorgatott a nagylelkű úr. - Örülj neki, hogy kegyes uralkodó vagyok, és nem dobatlak azonnal a Kútba. Vagy teszek még ennél is rosszabbat.

Az ajtó ismét kitárult, de ezúttal a Király leghűbb szolgája és egyben jobbkeze lépett be a terembe. Azonnal észrevette a kínálkozó lehetőséget.

- Uram, ha szabad megjegyeznem, most fontosabb dolga van, mint ennek a mihasznának a büntetése. Bízza nyugodtan rám. Majd megtanítom mi az a kötelességtudat. - a Parancsnok sötéten elmosolyodott, de vigadása rögtön alább is hagyott.  

- Túl sok mindent engedsz meg magadnak Parancsnok. Így velem nem beszélsz, megértetted?! - figyelmeztette immáron normális hangerőn a Király, ami csak még inkább félelmetessé tette. 

A Király hirtelen mozdulattal ellökte a Teremőr fejét magától, megfordult, majd feszes léptekkel elindult a nagyterem felé. Szolgái kissé lemaradva követték a példáját, hátrahagyva a síró Őrt. A Parancsnok gyorsított a tempóján, hogy beérje Urát. 

- Felség, nem akartam tiszteletlen lenni önnel, hiszen annyi mindent köszönhetek Őkegyelmének... - kezdte a Parancsnok nyájasan, ám a Király szavába vágott:

- Ne koptasd a térded, hanem beszélj. Miért állítottál meg? - kérdezte egyre ingerültebben a Király. 

- Akadt egy kis probléma az egyik tartományában - válaszolt óvatosan a Parancsnok.

- Had találjam ki. A Földön? - érdeklődött némi gúnnyal a hangjában a Király. Nagyon jól tudta, hogy ez az egyetlen olyan bolygó, ahol még nem hódoltak be teljes mértékben neki. Két féle ember volt ezen a parányi planétán, aki feltétel nélkül imádta, és aki végtelenül gyűlölte. Ami azt illeti, ő mindig is az utóbbi kategóriát tisztelte jobban. Túl sokan hízelegtek neki ahhoz, hogy még többet el tudjon viselni belőlük, ám az utóbbi években nagyon elszemtelenedtek a lázadó lelkületű teremtmények. Ennek okán többször is megfordult a fejében a Föld eltörlése. Pedig nagyon sajnálta volna, ha idáig süllyedt volna Áruló és sleppjének ténykedése. Ugyanis ezek az önmagukat Megszabadítottnak nevező emberek voltak azok, akik a leghangosabban utálták Királyi felségét. 

- Úgy tűnik, egy kisebb csoport megpróbál kiválni a Királyi Rendből - közölte kényelmetlenül a Parancsnok. 

A Királyi Rend volt az a szervezet, amihez már szinte az egész univerzum csatlakozott, és ahol közösen szerethették mindenható Urukat. Még az áldozatokra is hajlandóak voltak, csak azért, hogy a férfi kedvében járjanak. Ezt persze rendszeresen kihasználta az uralkodó, miközben magában jókat mulatott eme szellemileg visszamaradott lényeken. Hála a rendszernek, annyi nőt környékezhetett meg, amennyit csak tudott, és olyan feleséget választhatott magának, aki biztosan hű marad hozzá. Mint a Földről áttelepített Királyné, ki egy főpap fogadott lánya volt. Szépsége nem volt kétségbevonható; gyönyörű sötétbarna haja természetes hullámokkal keretezte arcát és egészen a dereka közepéig ért. Minden porcikája telt volt, hófehér bőre arra teremtetett, hogy egy arra alkalmas férfi színt vigyen bele. Márpedig a Király ennek az elfoglaltságának, több tucat szeretője ellenére, gyakran szokott hódolni. Apró termete még kívánatosabbá tette számára a lányt, de ami a legjobban tetszett benne és tisztelte, az a makacssága volt. A megszelídíthetetlen nőszemély, ahogyan néha emlegette. 

- Mi ez a csődület? - kérdezte kérdezte határozott hangon a távolból közeledő Királyné. Ahogy fehér, testhez simuló ruhájában egyre közelebb ért, úgy lettek a Király vele kapcsolatos fantáziái is egyre vadabbak. 

- Semmi olyan, amit ne tudnék kézben tartani, drága asszonyom. - vigyorodott el a Király, mintha mi sem történt volna pár perccel ezelőtt. Eme változást a Parancsnok is észre vette. Nem tudta volna megmondani miért, de nem volt az asszony feltétlen híve. 

- Menjen vissza a szobájába! Majd az egyik szolgáló elkíséri. - adta ki az utasítást a Parancsnok.

- Hogy beszélsz a feleségemmel? Az én nőmmel, csak én bánhatok keményen, megértetted? - ripakodott hűséges jobbjára a Király. Az asszonynak nem is kellett több, hogy kiüljön az arcára a félelem. - Készítsétek elő a holmijaimat! Amint itt végzek, megyek a Földre. - parancsolta a szolgáknak, majd megragadta a rémült Királyné felkarját és maga után kezdte vonszolni a folyosókon egyenesen a közös szobájukhoz. 

A Parancsnok nem akart se szem, se fültanúja lenni gazdája élvezetének. Gyors léptekbe a szobájához ment, felkapta a bőröndjét, amit már ki sem szokott pakolni a rendszeres utazások miatt, és egyenesen az egykori trónterembe ment. Észrevette magán, hogy még mindig dühös, így pedig nem mehet emberek közé. 

- Ringyó! - dühöngött magában a férfi, miközben a mennyezet irányába emelte a fejét. Alig várta, hogy átléphessen a portálon, megszabadulva a Királyné álnok árnyékától, ami mindig ott leselkedett rá a palota falai közt. - Kapus! Nyiss a földre!

***

- Igen, drágám, tudnak ilyet is - magyarázta mosolyogva pocakjának az Anya, miközben a gyermeke izgatottan fészkelődött hasában. - Na, de térjünk vissza a történethez!