Mint azt az Éjfél kisasszony esetén említettem, vártam is ezt a kötetet meg nem is. Nem túl kellemes szájízzel csuktam be az első kötetet amiatt a sejtetés miatt, ami a végén volt található a szerelmi háromszögeket illetően, így emiatt előre féltem, hiszen szépen rombolta nálam az összképet a felvezetése. De sosem gondoltam, hogy az lesz az egészből, amit itt kaptam. Nem bűn rossz a kész termék, csupán túl jó sem.
Természetesen a harmadik részt mindenképpen el fogom olvasni, ha már eddig eljutottam. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy van néhány szereplő, akiknek a sorsa kifejezetten érdekel, de ezek nem az első rész főszereplői közül kerültek ki. Szóval limitált keretek között ugyan, de tárt karokkal várom, mit hoz ki ebből a helyzetből az írónő.
A történet közvetlenül az első rész után veszi fel a fonalat. Miután főhőseink legyőzték Malcolm-ot újabb fenyegetés üti fel a fejét. Rendellenesen elszaporodnak a démontámadások Los Angeles tengerpartján, ezúttal vízi démonok formájában. Ezen felbuzdulva jelenik meg a Klávé különleges egysége lép a színre, akik megindítják a nyomozást az ügyben, miközben áskálódásukkal próbálják elbitorolni az Intézmény vezetését a Blackthorn famíliától. Viszont egy másik probléma is felüti a fejét a Tündérek földjén, ahol Kieran-nek szembe kell nézni saját kivégzésével. Hogy megmentsék életét, Emma, a még mindig elég meleg becenévvel rendelkező Jules, Mark és Christina felkerekednek. Eközben a nyomozóbrigádnak hála, akiknek nagy része tagja a Klávét túl liberális gondolkodásúnak tartó Cohors-nak, a hátramaradt gyerekeknek is menekülőre kell fogniuk. Így jutnak el a Londoni Intézetbe, ahol csupán ideig óráig élvezhetik a nyugalmat, ugyanis a kedélyeket tovább borzolja Lady Midnight "feltámadása", ami miatt Emma és Julian kénytelenek nyomozást folytatni, aminek során fény derül még több piszkos kis titokra mind az árnyvadászok, mind a tündérek múltjából.
Amellett, hogy a szerelmi szálak (igen, több is van) nagyon érdekesen (lásd botrányosan) lettek kezelve, láthatóvá válik már a kis leírásból, mi a másik hatalmas probléma a könyvvel. A szerteágazó történetszálak már akkora méreteket öltenek, hogy azt követni sem lehet egy idő után rendesen. A ki-mit-miért csinál kérdések gyorsan feleslegessé válnak, hiszen itt csak az a lényeg, hogy történjen valami. Ez pedig régi hiba. Na de ha már a történet követhetetlen, akkor legalább legyenek a szereplők elég érdekesek, vigyék el a hátukon a könyvet, nem igaz? *cinikus mode is on*
Emma az előző részhez képest sótlan volt, sőt, még ostoba is. Humorérzéke, szarkazmusa nagy vonalakban a múlté, mintha egyáltalán nem ugyan arról a személyről lenne szó. Folyamatosan csak szíve szottya állt a figyelme középpontjában, miközben észre sem veszi, hogy enyhén "kihasznállak" gyanús Jules viselkedése. Hol van már az a tökös lány, akit az első rész elején megismerhettünk. Egyszer volt csak egyetlen pillanata, ami sejtette, hogy egykoron még máson is járt az esze a szerelmen túl, de az sem tartott sokáig. Sajnáltam karakterének lerombolását, pedig volt benne anno potenciál. De ez a meg nem értett, szenvedő tinilányka szerep, aki csahol a legjobb pasi után, teljesen kiakasztó. Elvakult rajongó, kinek agya Julian-nel van kitapétázva, így a gyerekekre és az értük való aggódásra már nem jut ideje. Nagyjából kimarad a szótárából a család. Homlok egyenest régi önmaga ellentéte. Egyszerűen kiábrándító az egész. Kár érte, pedig szimpatikus szereplő volt annak idején. Sajnos emiatt csupán egy hajszál választja el a még nála is idegesítő Clary karakterétől. Remélem a következő részre azért lesz alakítva egy kicsit a jellemén és javul a helyzet vele kapcsolatban.
Julian kiérdemelte, hogy helyet kapjon az általam leggyűlöltebb karakterek között. Nem is tudom, miért gondolják őt pozitív szereplőnek. Egy igazi számító, jó néhány helyen aljas alak, aki család címszó alatt nem rest bepiszkolni a kezét, holott érezhetően inkább csak önmaga a legfontosabb számára. Az egykori apaszerep lekopott róla, nem hogy a felelősségteljes. A művészlélek a múlt árnyékába vész és helyét átadta ez a valami, ami nyomokban sem tartalmazza a régi Jules-t. Ugyan az történt, mint Emmával, kifordult önmagából a karakter és még csak előzményt sem kapott. Mert az nem az, hogy szerelme elméletileg valaki mással jár, illetve nem lehet együtt vele a parabatai kötelék miatt. De ha igen, akkor alapjaiban romlott a figura. Az pedig, amit a végén művelt szerencsétlen Annabellel és ezáltal Livvy-vel egyszerűen megbocsáthatatlan. Egy PTSD-ben szenvedő (poszttraumás stressz szindróma) személyt elvinni a traumát kiváltó közegbe, majd ott rendre magára hagyni hatalmas ötlet volt a részéről. Lehetne arra fogni, hogy nem tudhat ilyeneket, mert árnyvadász és ebből fakadóan az ilyen dolgokhoz nem ért, de azért Lady Midnight kérte a segítségét, ő pedig nem segítette, mert a tekintélyén csorba esett volna. Semmi követendő példa nincs benne, csupán taszító. Az pedig ahogyan az állítólagos szerelmével viselkedik, ugyancsak undort vált ki belőlem. Inkább maradt volna meg a romantikus hősszerelmesnek. Még akkor is jobban jártunk volna. Hozzá képest Zara is szerethetőbb volt. Vele kapcsolatban nincsenek elvárásaim a következő részre vonatkozóan. Egyszerűen nem tud vele mit kezdeni az írónő, és ez érezhető.
És elérkeztünk a mellékszereplőkhöz, akik inkább voltak érdekesebbek, mint a fősodrony. Mark továbbra is szimpatikus. Kifejezetten örültem neki, hogy többet kaptam belőle az előzmény után. Kezdi magáról levetkőzni a régimódiságát (vagy inkább tündérségét) és integrálódni a nagyvilágba. Ugyan még nem teljesen van tisztában a helyi szokásokkal, de Jules egykori atyai szerepét megpróbálja felölteni több kevesebb sikerrel. Testvérével ellentétben törődő és nem csak a hátsó szándék vezérli. Sajnálatos módon Christina továbbra sincs eléggé kibontva ahhoz, hogy kötődni lehessen hozzá. Sőt, egészen furcsa döntései vannak, bár sokat a kötőbűbájnak köszönhet, amivel Markhoz és így Kieranhoz fűzték. Minden esetre összeszedettebbnek tűnik, mint legjobb barátnője a szerelmi háromszög ellenére is. Kieran kapta a hősszerelmes szerepkörét és annak összes velejáróját tökéletesen hozza. Bár az egy másik kérdés, hogy kivel szemben kéne. Pozitívum vele kapcsolatban, hogy nem folyamatosan a szerelme jár a fejében, hanem igenis gondol arra, mit tettek a döntései a családjával és mások életével. Az abszolút kedvencem a Kit és Ty páros volt. Annyira jól működik közöttük a kémia, hogy az már félelmetes. Nagyon várom a közös történetüket. Jó, hogy Kit elfogadó Ty-al kapcsolatban (különösképpen az autizmusát tekintve), illetve fordítva. Törődnek egymással, mindig ott vannak a másiknak. Egy valami viszont nem hagyott békén, nevezetesen Kit reakciója a történet legelején. Irreálisan gyorsan túllépett a múltjával kapcsolatos tényeken, és csak tessék-lássék módra volt kezelve az egész. Még a Livvy-vel (akit nagyon sajnáltam) való csókján is gyorsabban túlléptem, mint ezen. Ami a negatív oldalt illeti, a Cohos és a Tündér király megfelelőképpen megágyazott egy érdekes befejezésnek, ami akár meglepő csavarokkal szolgálhat, csak merje Clare kisasszony meglépni, ne pedig a dollárjelek lebegjenek a szeme előtt. Én Annabelle-re nem tudtam haragudni igazán a történtek miatt a Julian-nél említett okból kifolyólag. A végén vágott bűntudatos képének említése pedig ebben megerősített. De félek, ez szépen le lesz rombolva a befejező részre.
Ahogyan azt a történetnél említettem, a probléma a túl sok szálon történő cselekmény rosszul kivitelezettségéből fakad, valamint a szerelmi szálak nem megfelelő bemutatásán. Ez az első részben sem volt probléma mentes, de itt nagyobb gondok voltak. Mert hiába szimpatikus egyenként a Kieran-Mark-Christina trió, ha teljesen felesleges és érthetetlen a közöttük kialakuló vonzalom. Az Emma-Julian párosról nyilatkozni sem merek, mit gondolok. Borzasztó, mintha a Twilight-ot olvasnám. De további indokolatlan love-story-k is fenyegetnek minket. Mindez pedig a cselekmény rovására megy, amiből alig van, mégis túlzsúfolt az egész könyv amellett, hogy túl hosszú is. A kémia ugyancsak kiveszett a karakterek közül (kivételt képez ez alól Kit és Ty), ezzel tovább csökkentve a könyv ázsióját. Mondhatni, ami működött az első részben, annak többsége itt már nem. Egyébként a logikátlanságokat nem hozom szóba, pedig rengeteg és szemet szúró módon vannak jelen, de ez része az Árnyvadász-univerzumnak, így nincs miért kritizálnom. Azt elintézte magának a szerző.
De hogy ne csak a negatívumokról írjak, ott vannak a kifejezetten jó mellékszereplők. Ugyan nem mindegyik figura tudott kibontakozni, viszont jóval színesebbé tették az amúgy nem túl combos történetet. Továbbá a Cohos bevonása ugyancsak tágította az árnyvadászok világát, hiszen láthatjuk, nem a Klávé itt a legelvakultabb, és ez már nagy szó ennél az univerzumnál. Szépen ki lett bontva, milyen méreteket tud ölteni a gyűlölködés a hovatartozás miatt. Ez pedig az egész könyvre nyomott egy sajátságos hangulatot, ami jót tett. Várom mi fog ebből kisülni. Az pedig csak ráadás, hogy végre nevet kapott az autizmus is, amit az írónő egyébként kifejezetten jól jellemezett. Bár a világbővítésnek egy pontja azért átlépett a röhejes kategóriába, ezt pedig Diana szolgáltatta.
Kifejezetten azok számára tudom igazán ajánlani, akik az előző részt is olvasták. Mint önálló könyv, nem állja meg a helyét. Azt mondanám, átvezető könyvként már sokkal inkább releváns. Lesznek dolgok viszont, amik nem fogják elnyerni még a sokat tapasztalt rajongók tetszését sem, és ez főleg a lezárásban érhető tetten, így nem árt felkészülni valami nagyon sokkolóra. És vannak visszatérő szereplők az előző történetekből, akiknek hátterét érdemes lenne feltérképezni olvasás közben, mert igazán akkor lehet őket megérteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése