2019. május 2., csütörtök

Az utolsó küldetés - Bosszúállók: Végjáték


El sem hiszem, hogy eljutottunk a Marvel Filmes Univerzum első "évadzárójához". Igazán különleges kapcsolatom alakult ki ezekkel a filmekkel és karakterekkel ezen 11 év során. Voltak karakterek, akik az első pillanattól kezdve elvarázsoltak, majd egyre inkább elidegenítettek maguktól, mások pedig ennek fordítottját érték el. Önálló filmek terén ugyancsak hasonlóan alakult, a minőségitől eljutottam oda, hogy legszívesebben visszakértem volna a jegy árát, máskor pedig megbántam, hogy nem a moziban láttam először. Ugyan egy ideje már nem voltam annyira nagy rajongó, mint régen, de az kétségtelen, hogy amikor meghallottam tavaly januárban (kicsit késett nálam az információ áramlás ez időtájt), az első etap a végéhez közeledik, ismét elfogott az a régi, ismerős érzés, ami már régen nem. Vártam az utolsó két Bosszúállók filmet.
Nem voltam túl nagy híve sosem a csapatmoziknak. Az első Bosszúállók film számomra (tudom, ezzel kisebbségben vagyok) borzasztóan unalmas volt Loki (vagy akkor még Tony Stark) ide vagy oda. Mindenki az egekbe dicsérte az újító jellege miatt, én pedig csak értetlenül álltam az egész jelenség előtt. Az Ultron kora viszont számomra jobban összeszedettnek tűnt, amivel a többség nem ért egyet. Ezek után már bátrabban mertem hozzányúlni a következő össznépi bunyónak. Nem is csalódtam. A Végtelen háború volt számomra az első olyan Avengers film, ami teljes mértékben működött. Sokkal inkább volt önálló alkotás egy pazar fő gonosszal, kiváló látványvilággal, jó forgatókönyvvel, kevesebb üresjárattal, a végén történt hatalmas vereség pedig groteszk módon, de elnyerte tetszésem, alig vártam, hogyan fogják ezt az egészet megoldani a megmaradt csapattagok. Pár nappal ezelőtt azonban kijött a Végjáték, ami mindent megadott, amit akartam, és ezzel együtt a filmfolyam számomra egyik legélvezetesebb darabja lett, még ha önálló filmként kevésbé állta meg a helyét az első felvonásnál.

Vigyázat! Spoileres tartalom következik! Csak saját felelősségre! Én szóltam 😉😉




A történet kezdetén 22 nappal járunk a Csettintés után. Tony Stark és Nebul az éhhalál közelében hánykódnak a világűrben a Galaxis Őrzőinek űrhajóján, a Benataron, mígnem rájuk találnak, és megmentik őket. Az ekkor már teljes mértékben kiábrándult Tony, megmentése után teljes mértékben elhatárolódik a megmaradt Bosszúállók csapatától. Ezalatt azok egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve próbálják visszahozni a lakosságnak azon felét, akik eltűntek fő gonoszunk ténykedése során. Ez a terv füstbe megy, amikor az immáron farmerként tevékenykedő "nyugdíjas" Thanosnak köszönhetően a kövek elpusztultak, ez pedig az egész társaságra megsemmisítően hat. Úgy tűnik, minden remény odaveszett. 



5 év telik el, mikor egy nap egy véletlen folytán Scott Lang, a Hangya visszatér a Kvantumtérből. Gyorsan szembesülnie kell vele, ez már nem az a világ, amit évekkel ezelőtt otthagyott akaratán kívül. A globális katasztrófáról tudomást szerezve felkeresi a Bosszúállók főhadiszállását, ahol egy igazán hajmeresztő ötlettel áll elő a a csapat még inkább megnyirbált létszámú tagjainak vezetőjének, aki immáron Natasha, a Fekete Özvegy. Az éppen nála vendégeskedő Steve Rogers-zel először kissé szkeptikusan állnak az "ugrómelóhoz", azonban nem telik bele sok idő és az életképesnek tűnő tervhez közösen eldöntik, ideje összehozni újra a csapatot, ami sokkal nehezebb, mint először hitték. Ennél pedig már csak egy valami keményebb dió: a gondosan kifundált tervet véghez vinni zökkenőmentesen.



Karaktereket tekintve ez a film egyértelműen az eredeti csapaté, és azon belül is leginkább Vasember, valamint Amerika Kapitány utolsó küldetésének története. Természetesen az életben maradt Bosszúállók nagy része ugyancsak fontos szerepet játszanak a sztoriban, de végig érződik, kik azok, akik nem biztos, hogy jelen formájukban visszatérnek a következő fázisra, így el kell búcsúznunk tőlük a lehető legtöbb időt hagyva rájuk. De ne szaladjunk ennyire előre!

Tony Stark, mindenki Vasembere (mondjuk az enyém pont nem), a Végtelen Háborúban nem csak önbecsülésének egy részét veszítette el, hanem a hitét csapattársaiban, főleg az újra csatlakozott Steve Rogers-ben, és egy számára nagyon fontos személyt, Peter Parker-t. A vele történteket a maga módján próbálja túlélni, ez esetben családot alapít és gyökereket ereszt. 11 éve ki hitte volna, hogy ez a pillanat is bekövetkezik majd az egykoron playboy életmódot folytatott karakter történetében? Gondoskodó családapává vált, aki inkább él már ennek a feladatának, minthogy újra kudarcának helyszínéül szolgáló Főhadiszálláson dolgozzon a világ megmentésének tervén. Kifejezetten éles váltás ez egy annyira extrovertált figurától, mint Tony Stark. Hiszen mostanra, ahogyan azt az Ultron korában is említette egy kicsit vicces felhanggal, visszavonultan éli "nyugdíjas" éveit egy tóparti házban Pepperrel és közös lányukkal, Morgannel. Ezekből a részletekből is látható, mekkora karakterfejlődésen ment keresztül a 22 filmen, ami a Végjátékban csúcsosodik ki.
Azonban az kétségtelen, hogy három dolog nem változott meg Vasemberrel kapcsolatban: még mindig a szarkazmus császára, továbbra is mérhetetlen a kíváncsisága, és önző. Igen, valljuk be őszintén, nem éppen az önzetlenségéről híres a figura. Viszont ezért könnyű vele azonosulni, és megszeretni. Egyszerűen emberi. Itt sem hazudtolja meg magát ezen a téren. Nagyon nehezen veszi rá magát, hogy egy utolsó küldetés formájában még egyszer visszatérjen a Bosszúállók kötelékébe, hiszen végre sínen van az élete, valamint újra felsülni sem szeretne, ahogyan a fél lakosság visszahozásán kívül semmi mást se akar megváltoztatni. Természetesen ez érthető a családja miatt, mégis, az ő szájából hallani egészen furcsa élményt nyújthat az előzmények fényében. Az én centrikus gondolkodásából először egy beszélgetés zökkenti ki, méghozzá az apjával, miután a balul sikerült 2012-es new york-i ugrásuk során a dolgok nem olyan irányt vettek, ahogyan azt eltervezték, ezért Amerika Kapitánnyal 1970-ben találják magukat a S.H.I.E.L.D bázisán. Társalgásuk során rájön, hogy elengedte végleg a múltat és okul apja által említett hibájából, tehát próbál önzetlenebb életet élni ezzel példát mutatva Morgannek. Erre a végső csatában lehetősége is lesz. Egy másik dolgot nem említettem eddig a karakterrel kapcsolatban, az pedig a túlélési ösztöne, ami egyben a nézői kívánalmaknak való megfelelés volt ez idáig. Minden egyes nagy csatába úgy futott bele, hogy valahogyan csak túléli, és ezt mi nézők is így gondoltuk. Ez estben azonban erről már szó sem volt a karaktert illetően, én pedig (a legtöbb rajongóval ellentétben) vártam azt a katartikus pillanatot, amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen. Egy kilátástalan pillanatban felsejlik benne a megoldás, valakinek el kell távolítania Thanos-t és csatlósait mielőtt rátehetnék a kezüket újra a kövekre, és ez ő lesz, ami végül az életébe kerül. Robert Downey Jr. parádés alakítást nyújt kiváltképp eme utolsó esély realizálását illetően (amikor kétségbe esett arccal próbálja elcsaklizni Thanos elől a kesztyűt). És plusz pont azért is, hogy nem lett giccses, túljátszott a halála. Végre valóban hőssé emelkedett meghaladva önmagát. (Hogy ehhez kellett-e a karakter halála? Véleményem szerint igen, hiszen egy alapvetően önző figura megüdvözüléséről van szó.). Mindeközben keretbe is foglalták a karaktert. Azokkal az utolsó szavakkal végződött szuperhős a kalandjai, amivel kezdődtek a sajtókonferencián: "Én vagyok Vasember!"

Steve Rogers Tony szöges ellentéte, még ha idő közben kissé meg is lazultak a szoros szabálykövetési elvei. Egész életét mások védelmére tette fel elveszítve ezzel az egyetlen nőt, akit valaha szeretett és az esélyét egy teljes életre. Egy tipikusan idilli jóság képet képviselő karakter, akinek idő közben kell szembesülnie az erkölcsi árnyalatok jelenlétével. Így történhetett meg, hogy a film legelején kifejezetten a szemet szemért elven érkezett meg Thanos-hoz úgy gondolván, ezért cserében vissza tudnak mindenkit hozni, ami végül nem következik be. Ugyan ezt nem láthatjuk, de valószínűleg van része ennek a kis botlásnak abban, hogy a Bosszúállók főhadiszállására évekkel később visszaérkezve azt látjuk, hogy az aktív tagok Natashaval, mint vezetővel, konzultálnak, nem pedig vele. (Majd kiderül az audiokommentárból 😉) Samhez (Sólyom), elvesztett legjobb barátjához hasonlóan ő is önsegélyező kört alakított a Csettintés túlélői számára, ezzel kicsit passzívabban, de továbbra is segítve az embereket.
Bár ott van számára a kör, mégsem tudta túltenni magát a kudarcon, és gyászán, ezért nem is csoda, mennyire lelkes lesz, miután kiderül, van egy másik lehetőség megmenteni az embereket. Ha van erénye az önzetlenségén túl, az a kitartása. Nem véletlenül lett olyan sokak számára példakép ez a karakter. Talán Amerika Kapitány az egyik legnehezebben azonosulható szereplője a Bosszúállóknak, de morálisan messze a legkörülhatárolhatóbb és a lehető legpozitívabb irányt képviselő figura. Viszont van egy nagy hibája az idealizmusán túl (amit szerencsére idővel levetkőzik), az pedig a forrófejűsége. Félreértés ne essék, Amcsi Kapcsi nagyszerű stratéga..., amikor nem valamelyik szerettéről van szó. Addig nincs is semmi baj, amíg elméleti szinten marad minden, de amikor ezt a gyakorlatba kell átültetni, ott már vannak gondok. A hidegfejű viselkedés ilyenkor nem jellemző rá. Ezzel szemben a 2022-es énjének már nincs ilyen jellegű problémája, hiszen okult legutóbbi hirtelen "ötletéből"(pl.: Éljen a Hydra!). Az apró részletekben látszódik igazán, milyen messze jutott el az a sovány, szinte mindenki által lenézett brooklyn-i fiúcska. Szép karakterfejlődés ez, aminek végső betetőzéseként megtanul egy fontos leckét. Néha kell egy kis jutalom, ami az esetében az önzőség. Ugyanis a végső csata után úgy dönt, ideje egy kicsit élnie, ahogyan azt a már addigra elhunyt Natasha és Tony mindig mondogatták neki. Mikor visszaviszi a köveket az eredeti idővonalukra, úgy dönt, hogy szerelmével, Peggy Carter-rel megejti azt a beígért táncot és egy hosszú, boldog életet él le vele. Ahogyan Vasember karakterénél, ebben az esetben is indokoltnak tartom a karakter sorsának ezen irányba való alakulását. Hiszen, ha meghalt volna egy életútnyi önfeláldozás után, az nem jutalom értékű se a nézőnek, se a figurának. Márpedig ez voltaképpen egy Disney produkció, akármennyire rajta van a Marvel logó! (Kis mellékes: Nekem tetszett az is, hogy képes volt felemelni Thor régi pörölyét, a Mjölnirt, amit az Ultron korában már egyszer megelőlegeztek, és így méltó lett Thor erejére.)

Ha már szóba került Thor, nem mehetünk el az ő karaktere mellett sem. Egyrészről nem férnénk el, másfelől ő is egy fontos mérföldkőhöz ért a történetét illetően, aminek koránt sincs vége a Végjátékkal több kollégáival ellentétben. Az IMAX valószínűleg az ő esetében a leginkább indokolt... (tudom, szemét vagyok 😂😆😈) nem láttam eléggé pontosan mekkora bendőt növesztett az önsajnálat posványos mocsarában dagonyázva. Thor számára Thanos végső húzása az utolsó szög volt a koporsójába. Eddig még volt számára egy minimális esély, hogy mindent visszafordítva, az elhalálozott népét és testvérét visszahozza, de miután rá kellett jönnie, mennyire rosszul célzott legutóbb, úgy döntött, nem szeretne a továbbiakban ezzel az egésszel foglalkozni, Thanost pedig elkönyvelte rémálomnak. Öt évvel később egy lecsúszott, elhízott  alkoholistaként találkozunk újra vele, aki már egykori nagy ellenlábasa neve hallatára pánikrohamot kap, pláne, ha meg kell mozdulnia és olyat tennie, ami az azóta megszokottá vált életének nem szerves része. Mindentől és mindenkitől fél, de leginkább egy újabb kudarc bekövetkeztétől. Ezért lehet kifejezetten csupán motivációs eszközök árán rávenni (jelen esetben sör), hogy újra vegyen részt egy újabb Bosszúállók féle küldetésen. Önmagában az ugrómunkája is igazán testre (és lélekre) szabott, ami során találkozik rég meghalt édesanyjával, akinek végül sikerül egy kis froclizás mellett rábeszélnie, szálljon végre magába, tegye félre a félelmeit, bocsásson meg magának a kudarcaiért, és élje az életét, ahogy mindig is szerette volna. Valóban láthatjuk is, ahogyan végre túllép a viseletes dolgain, majd önként és dalolva rohan gyilkosság szándékával régi mumusa, Thanos felé (az, hogy nem volt ereje teljében, enyhe kifejezés). Ugyan önmagát még nem találja meg ezáltal a film végén, de rádöbben, amire mi nézők már jó néhány filmmel ezelőtt, ő nem kifejezetten uralkodó matéria, mint inkább nagy harcos. Lehet ezzel is egyedül vagyok, de ezt a fajta megközelítésű Thort sokkal inkább tudtam tolerálni és megszeretni, mint a pökhendi, rátarti ficsúrt, aki mindenkinél jobbnak tartotta magát. És ez a tipikus nagydarab viking megjelenés az eredeti ruhájában... felbecsülhetetlen.


Ami a mellékszereplőket illeti, ezen a téren is akadtak kiemelkedő pillanatok. Elég csak az immáron a Bosszúállók közé tartozó Nebulára gondolni, akinek a kapcsolata végre sínen volt a testvérével, akit végül Thanos megöl. Most pedig próbálja továbbra is megtartani a megszerzett józanságát a maga búskomor módján és egy percig nem habozik, amikor lehetőség van arra, hogy legalább a többieket visszahozza, aminél végül több is sikerül. Láthatjuk a kontrasztot is a jelenlegi és a 2014-ben megismert Nebula között, akiben ugyan ott voltak a kétség magvai, de túl gyáva volt még ellenszegülni apjának. Ég és föld a kettő. Sok-sok árnyalatot kapott, és még több barátot megmaradt introvertált viselkedése ellenére.
Clint (most már Ronin) és Natasha (Fekete Özvegy), ugyan sokat szerepeltek, de sajnos ennek ellenére sem kaptak elég fókuszt. Sólyomszem családja elvesztése után Ronin ként hadjáratba kezdett a Csettintés után megmaradt rossz fiúk ellen, egészen addig, amíg Natasha egy utolsó esély keretei között felszólítja, hogy menjen vele vissza a Főhadiszállásra és hagyja abba az öldöklést. A férfi sokáig nem hisz az egészben, de amikor saját bőrén tapasztalja a dolgokat, azonnal kötélnek áll. Furcsa volt az alapvetően jó szándékú, gondoskodó családapát vérengző fenevadként látni, majd nem sokkal később ismét a normális önmaga lett. Volt bűntudata azért, amit tett, de ez akkor is egy hajmeresztő váltás volt. Ami pedig Fekete Özvegyet illeti, vezetőként kissé lágy kezű, mintha nem találná a helyét. Igazán terepen érzi magát otthonosan. Ő is szenved a többiek elvesztése miatt, de leginkább öreg cimboráját félti, akivel már annyi mindent megéltek együtt. Nem csoda, hogy amikor eljön az idő, úgy dönt, önként húzza a rövidebbet, ezzel esélyt adva a nagy terv bevégeztének. Viszont ennél több árnyalatot ő sem kap. Mindenképpen szükség lesz arra az önálló filmre és másik részről a sorozatra, hogy jobban lehessen értékelni a karaktereket, mert potenciál van bennük, csak idő nem maradt rájuk igazán.
Ami pedig a többieket illeti, mindenki jelen volt, szó szerint, de igazán hozzáadott értéket nem képviseltek. Mordály hozta a maga szarkasztikus figuráját, akit egyedisége miatt annyira megszerettünk, hadigép jelen van és részt vesz a küldetésen (ő az egyik legkihasználatlanabb karakter az MCU-ban), valamint Hulk professzor végül megmenti a napot, miután másfél év egyezkedése mellett sikerült egybeolvadnia két személyiségének. Mindenki más csak teng-leng, bár, mint mondtam, nem ezen volt a hangsúly. Fontos szereplő a Hangya is, hiszen ő szolgál a megoldással, viszont ugyancsak elsikkad egy kicsit, s megmarad egy comic relief karakternek. Ami Thanos-t illeti, a film elei, Csettintés utáni énjének halálát sajnáltam, de a 2014-es verziót egy cseppet sem. Az még nagyon egy korai fázisa volt a figurának, amit láthattunk pár percig az első Galaxis Őrzői filmben, és nem volt szívderítő jelenség. Mivel ő abból az időből származott, és ugye itt még mindkét lányával együtt hajkurászta a köveket, egyértelmű, miért olyan a hozzáállása, mint általában a Marveles fő gonoszoknak. Én ebben nem találtam hibát a magam részéről. Az lett volna karakteridegen a GotG-hez képest, ha már az IW-ben ismertet kapjuk, hiszen nem úgy lett bemutatva. A kétszeri megölése a filmben pedig nagy elégtételt nyújthat, főleg bizonyos húzásai miatt.


Ami a képi világot illeti, továbbra sem lehet egy panaszos szavunk. A CGI remek, Bruce pazarul néz ki ezzel a Hulk professzor külsővel. Talán egyedül kicsit Hank Pym lógott ki a 70-es évekbeli önmagaként, de még ez is megbocsátható. Igazából számomra a kétszeri nézés után már egyáltalán nem volt gondom azzal, hogy végül az időutazáshoz folyamodtak az alkotók. Sőt, ezek az újfajta szabályos is egészen frissítően hatottak. A meglátogatott idősíkok pedig nagyon frappánsan lettek kiválasztva és egyszerre bemutatva. Kívülálló szemszögből nézhetünk végig olyan jelenetek, amik eredetileg epikusak voltak az adott filmekben, kivéve Thor részét és 1970-t, majd megláttuk, hogy is néztek ki egy külső szemlélődő szemszögéből tekintve. Nem egy ilyen viccbe is fullad teljesen jogosan. A rengeteg cameo és kikacsintás egy-egy filmre, vagy éppenséggel képregényes eseményre tovább kényezteti a fanokat. A fő karakterek történeteivel valamint azoknak lezárásával, és egyes mellékkarakterek fejlődésével ugyancsak remek dolgokat láthat a nagyérdemű. És az a végső ütközet minden egyes Bosszúállóval, valamint azokkal, akik valaha is segített nekik egyszerűen nagyszerű. Kedvenc MCU-s pillanataim vannak itt. Számomra egyébként a lassabban hömpölygő első egy óra sem volt negatív pont, hiszen jobban megismerhetjük, hogyan élték meg az egyes szereplők az előző filmben történteket. Ez pedig fontos szempont.


Azonban, hogy ne csak dicshimnuszt rebegjek, nem véletlenül kapott nálam hét pontot a produkció. Ugyan a pozitívumoknál említettem az időutazás újszerű megközelítését, ami szép és jó, csak a használata volt az eredeti elmélethez képest a megvalósításban voltak logikai bukfencek. Elméletben, ha minden kő a helyén van, akkor nem jelennek meg alternatív idősíkok. Ez viszont a Loki féle Tesseract tolvajlás és Amerika Kapitány keserédes befejezése felborít, hogy aztán Thanos 2014-es idővonaláról ne is beszéljünk, mivel oda alapjaiban lehetetlen visszavinni a Lélek követ a logikája alapján. Szóval logikai bukfencekkel rendesen meg van spékelve a film. A szereplőknél említettem, hogy nagyon sok fontos mellékszereplő nem kapott elég rivaldafényt és ezzel együtt árnyalatokat. A zene továbbra sem az igazi. Egyedül a portálok megnyitásánál éreztem azt, hogy ezt még vissza fogom hallgatni, miközben elképzelem alá a jelenetet. Meg kell említenem, hogy a széria, számomra egyik legkínosabb jelenete is a Végjátékhoz fűződik, méghozzá a majdnem hibátlan utolsó csatához, ugyanis összeálltak a női Bosszúállók, amivel alapjaiban nem is lenne semmi baj, ha nem az lenne a vezetőjük, aki és nem úgy bepózolva állnának ott, mint modellek a kifutón. Egyszerűen röhejes volt, forgattam a szemem miatta rendesen. És persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy ez a rész önálló filmként nem igazán állja meg a helyét. Annyi az utalgatás az előzményekre, és annyira keret nélküli az alapsztori, hogy egyszerűen nem élvezhető azok számára, akik legalább egy minimálisan nem ismerik a franchise-t.

Minden hibája ellenére, ez egy nagyon jó és szórakoztató három órás filmélmény, amit kifejezetten érdemes moziban, spoilerek elkerülése mellett megtekinteni. Egy igazi fanservice, ami egyes elemeiben minden bizonnyal megosztja a nézőket, másokkal pedig még inkább szerelmesebbé teszi azokat. Egy méltó lezárása az Avengers filmek első nagy vonulatának sok libabőrt eredményező jelenettel, és érdekes témával. Minden MCU fannak kötelező, kezdőknek viszont kifejezetten az előző filmek megtekintésével, kivéve a Hihetetlen Hulk-ot.

7/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése