Az MCU immáron bejáratottá vált tini szuperhőse idén megkapta második különálló történetét. Az Hazatéréssel kapcsolatban sok dolog hagyott keserű szájízt maga után és őszintén megmondva, pontosan ezért nem akartam megnézni először ezt a filmet sem. Ezt a véleményemet a Bosszúállók: Végjáték, elsőre lezárásnak beharangozott három órája módosította, amikor is pontosan azt a tényezőt vették ki az elkövetkező cselekményekből, ami miatt már kezdett teli lenni a hócipőm: Vasembert. Kövezzetek meg, de nagyon nem bírtam elviselni, hogy folyamatosan a csapból is Tony Stark folyt. Ugyan itt is megvan a maga jelenléte, de azért korántsem úgy, ahogyan az előző résznél, de ne menjünk ennyire előre.
Szóval alapjaiba véve tetszett a film, habár most is voltak érdekes dolgok, amik hol kicsit, hol nagyon zavaróak voltak. Az, hogy meg fogom nézni a következő részt (amennyiben elkészül az egy milliárdos korlát miatt), most már garantált, ami nem éppen Peter Parker karakterének köszönhető.
Vigyázat! Spoileres tartalom következik! Csak saját felelősségre! Én szóltam 😉😉
A történet szerint hónapokkal az úgy nevezett pittyentés után járunk, amely során a világ fele eltűnt, közöttük főhősünk, Pókember és néhány barátja. A fiatal Peter Parkernek, mint frissen híressé vált Bosszúállónak nehezére esik megemésztenie a hirtelen rázúduló felelősséget, valamint mentora, Tony elvesztését, aki minden utcasarokról figyel rá valamilyen módon. A nyomás alatt levő Peter így kapva kap a lehetőségen, ami egy európai körút képévben kínálkozik fel. Feltett szándéka, hogy a túra végére meghódítsa MJ-t, aki iránt már egy ideje gyengéd érzéseket táplál. Csakhogy semmi sem megy ilyen könnyen.
Legjobb barátja folyamatos gáncsolása mellett ugyanis felbukkan a rejtélyes Mysterio a még rejtélyesebb elementálok társaságában. A férfi, mint állítja, egy másik dimenzióból jött, aminek Földjét ezek a különös lények elpusztították. Saját dimenziónk megvédése érdekében pedig Nick Fury utasítja Petert a közreműködésben. Jó néhány összecsapással később azonban szrönyű összeesküvés kezd kibontakozni. Talán mégsem az minden, aminek látszik.
Főszereplőnk, Peter Parker, közismertebb nevén Pókember, egyre inkább kezd szerethetővé válni számomra. Azon kevesek közé tartozom, akik szerint ez a jó pofizós hiperaktív zsenigyerek idegesítő tud lenne nagyon hamar. Mindezt köszönhetően annak, hogy ezúttal kicsit konszolidáltabb volt a jelenléte. Ez visszavezethető arra, hogy ezúttal bőven kikerült a saját komfortzónájából, nem mellesleg mentora is eltávozott az élők sorából, ami néha bizony már túl sok a karakter számára. A szuperhősködéssel kapcsolatos többi teherről nem is beszélve. Az ebből adódó érzelmes jelenetei pedig átérezhetőek lettek ezen jellemfejlődése során. Még a bénázása MJ-vel sem tudott annyira felidegesíteni, mint gondoltam. Sőt, egyes pontokon még aranyos is volt. Már koránt sem annyira megfontolatlan, mint annak idején, bár naivitását, még továbbra sem tudta leküzdeni. Hiába a zseniális elméje, azt az érzelmein keresztül rendre a legkönnyebb manipulálni. Ilyen szempontból egy nagyon is tipikus tinédzser, aki keresi a támpontját a világhoz, de csak nagyon sok buktató során sikerül rátalálnia egyre. Egy jó szándékú, érzékeny és kissé visszahúzódó fiú, aki messze túl sokat vállal a korához képest, és bizonyos feladatokat ebből adódóan nem biztos, hogy a megfelelő módokon intéz el. (lásd: az öröksége, a Mysterio szál, az identitása, az egész hozzáállása a feladataihoz)
Azonban ennél több sajnos továbbra sincs ebben a karakterben. Még mindig úgy érzem, hogy csupán másodhegedűs a nagyok játékában, aki érthetetlen módon belecsöppent ebbe a világba. Nem mondom, hogy a filmjeinek teljes mértékben nincs létjogosultságuk, de valahogyan változtatni kellene a kispados imidzsen, mert ez nagyon nem áll jól a filmnek, aktuális és reális problémák feszegetése ide vagy oda.
Mint arra utaltam a bejegyzés legelején, nem hittem volna, hogy az első rész után az Idegenben ennyire fog tetszeni, és ezt leginkább másik főszereplőnknek, Mysterio-nak köszönhettem. Nagyon sokat emelt a film színvonalán. Motivációiban nem volt egy túlzottan újító karakter, viszont minden más miatt bekerült egy bizonyos MCU-s Top 5 főgonosz listába a magam részéről. A színészi játék pedig egyszerűen szólva pazar volt.
Az úriembernek álcázott hímnemű egyedről talán a film elején még gondolhatjuk úgy, hogy mekkora hős, és micsoda apafigura válhat belőle. Aki ismeri a képregényeket legalább egy minimális szinten, az tudhatta, hogy valami nem kerek már ezen a ponton sem, viszont az egyszerű nézők számára a legnagyobb csavart egyértelműen azt jelenthette, amikor kiderül, rosszban sántikál, és nem is akár milyen szinten. A techno zseni ugyanis a valóságban egy nyavalygós, sértődött Stark alkalmazott, akit Tony volt olyan szíves és magára haragított találmányának lekicsinylésével. Mivel a karakter alapból jól ért a manipuláláshoz, nem csoda, hogy segítői ugyancsak a Stark Industries egykori tulajdonosának alkalmazotti köréből kerültek ki. Egy igazán elvetemült manipulátor, aki bármire képes azért a bizonyos 15 perc hírnévért. Még arra is, hogy komplett városokat dózeroljon le a hologramok mögé rejtett drónjaival, csak azért, hogy utána ugyancsak számítógépes effektusoknak hála, a megmentő képében tetszeleghessen. Amit pedig tálalásként kapunk, egyszerűen zseniális.
A problémák igazán MJ karakterénél kezdődtek. Alapjaiba véve az a tipikusan nagy szájú lány. Kivéve, amikor olyasvalakivel kell beszélnie, akitől akar is valamit. Nem titok, hogy itt Peter-re gondolok. Azonban annyira szürke lett a karakter, hogy se megszeretni, se izgulni nem igazán tudtam érte. Ő a teljesen szokványos női főszereplők mintapéldánya azokból a tipikus a tini-románc filmekből. És az ugyancsak nem titok, mivel a végső trailerben benne volt, hogy megtudja, a fiú, akiért oda van, valójában Pókember. Na de a módja, ahogyan ez kiderült... Borzasztó volt! Az egyik legrosszabb eleme a filmnek. És akkor ott a kérdés, tényleg teszik-e neki Peter vagy csak a alteregója miatt akar vele komolyabb kapcsolatot, ez alapján pedig számítónak is tűnhet.
Édes fiam, Ned! Borzalmas barát úgy, hogy amellett nagyon jó is. Borzalmas, hiszen a magánéletben ahelyett, hogy elősegítené Peter-t céljai elérésében, mindig eléri, hogy hátrányosabb helyzetbe kerüljön, mint annak előtte. Pete lelki világa egyébként is sérülékeny, így egyes mozzanataival még inkább el tud venni az amúgy is kevés önbizalmából. Viszont teljesen más a helyzet, ha az alteregójáról, Pókemberről van szó. Szöges ellentéte ilyenkor a program a fejében. Ezért sem lehet rá haragudni.
A többi mellékszereplő sem volt rossz, még ha őket is inkább a skatulyából húzták ki. A két kísérőtanár, akik sosem tudtak semmit, és ezért folyamatosan egymást marták nagyon viccesek voltak. Flash ábrázolása... ennyire még nem bírtam ezt a karaktert. Mondjuk eddig enyhén szólva nem volt a szívem csücske, de most azért kapott egy jobb utóízt. Viszont mindenki más teljesen feledhető. Még Nick Fury és Hill ügynök is. Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni velük. Bár valószínűleg ez utóbbiaknál ez koncepció volt. Majd kiderül az audiokommentárból. Bocs, a rendezővel való interjú során.
Ami hatalmas pozitívuma a filmnek a (majdnem) két főszereplő mellett, az a vizualitás. A gyönyörű helyszínek mellett kiemelkedően jó vizuális effekteket kaptunk, a harcjelenetek látványosak, pörgősek és jó ritmusúak. De nem csak a technikai részen voltak remek dolgok. Örültem, hogy szó esett a Pittyentés (milyen hülye név már ez) utáni káoszról és annak negatív hatásairól. Szép emléket állítottak Vasember karakterének. Megmaradt az a kettősség, ami a karakter fogadtatását a filmekben annyira jellemezte, mégis látszik, mekkora hatással volt a hétköznapi emberek életére, nem mindig pozitív értelemben. Mondhatni, a Pókember filmek az MCU-ban úgy tűnik, Tony Stark baklövéseinek áldozatairól nem elhanyagolható mértékben szól, ezzel is alátámasztva azt, hogy Pókember karakterének a nagy elődhöz hasonló pályát szánnak. Tulajdonképpen a humorral sem volt nagy gond. Sok helyen felnevettünk, de azért most a kalandon volt a hangsúly ehelyett, viszont így sem maradt el az a bizonyos tini-vígjáték érzet, ami most jobban tetszett a kalandfilmes hatás miatt. Ami még kiemelkedő volt, az a két stáblistás jelenet. Maradjatok bent végig, higgyétek el, nem bánjátok meg. További plusz pont mindenért, ami Mysterio-t illeti. ja, és a helyszínek is gyönyörűen voltak fényképezve, kiemelve a nagyvárosok szépségét.
Azonban, mint minden ember által alkotott dolog, úgy ez a film sem hibátlan. Mint mondtam, tetszett a tini-kalandfilm-vígjáték vonal. Viszont, ha kivesszük a kalandfilmet a felsorolásból és a hozzá kapcsolódó pluszokat, csupán olyan lesz, mint a zsáner valamennyi átlagja, azzal a különbséggel, hogy szuperhős a főszereplő. Jól bemutatja azt a bizonyos nyári tinédzserrománcot, de nem minden fronton hiteles. Főleg nem Happy és May néni esetén, ami inkább volt kínos, mintsem vicces. Elmondható, hogy az egész film hemzseg a sablonoktól: motiváció, tini-sztori, mellékszereplők, MCU felépítés, zene... Bőven van még hova fejlődni erről a pontról, és nagyon remélem, a következő fázis tartogat majd újdonságokat is, mert az önismétlés más köntösben felfogás ugyan bevonzza a nézőket, de már nem minden esetben szórakoztatja. Ez az alkotás ugyan a kivételek egyike, de csakis a felsorolt pozitívumok miatt.
 |
| Jó voltál! |
Azonban, minden hibájával együtt, tudom ajánlani a Marvel rajongóknak, és Pókember fanatikusoknak egyaránt. Remek kikapcsolódás, szórakoztató délutáni matiné, ami jól illeszkedik ebbe a világba. Már csak Mysterio miatt is érdemes megtekinteni. A 2010-es évek (szerintem) legjobb Pókember mozija lett. Viszont számomra örökké a Sam Raimi féle trilógia lesz az igazi, ezen nem tudok segíteni.
7/10
Ui.: Csak nekem furcsa, hogy ez a film lett a hivatalos lezárása az Infinity-saga-nak? 😐😒😖
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése