Visszatértem! - Bűnös éj

Sziasztok!

Régen nem jártam már a blog közelében sem, nem hogy bejegyzést készítettem volna. Ennek jó néhány oka van, de elég annyit, hogy rajtam kívülálló tényezők miatt nem volt időm és energiám több időt fektetni az oldalra (lásd: szakdolgozat, államvizsga). Mivel ezt az időszakot lezártnak tekinthetem, ezért most már időm is engedi, hogy minél többet írhassak ide. Ehhez mérten meg is próbálok több időt fektetni a vezetésbe. Van néhány ötletem, de még egyelőre csak saját magammal tisztázom le őket, ezért nem is említek többet róluk. Majd HA eljön az ideje ;) Addig is próbálok visszazökkenni a hétköznapokba. Laza levezetésként pedig rögtön egy könyvvel kezdtem, amit már nagyon régóta vártam. És most kiderül, mennyire is volt jogos az izgalmam a regénnyel kapcsolatban, ugyanis újra Dark Hunter lázban égek.

Nincs olyan rajongó, aki ne ismerné fel a jelet :D

Mint említettem, a sorozat nagy kedvencem, hiszen az egyik legelső Urban Fantasy, amit olvastam és rögtön bele is szerettem. Nagyon megtetszett az írónő stílusa és ezzel még a néhol már túl giccses írásmódot is feledtetni tudta vele. A karakterei is nagyon érdekesek, bár már előre tudhatjuk, hogy valamilyen tragédia miatt lettek olyanok, amilyenek, ám ezt kompenzálja a szereplők története. Én mindig ezekre vagyok a legkíváncsibb és rendre nagyon különleges, szomorú és szívet tépő sztorikat kapunk a múltból. Mindig bővebben meg volt vitatva és vissza is tekinthettünk néhány jelenet erejéig, nem csak említés szintjén. Ez az, amiben igazán jó az írónő. Valamint a szarkasztikus humorában. Sokszor előfordult már olvasás közben, hogy felnevettem, néhányan pedig nem értették mi bajom. És persze nem mehetek el a mitológia mellett sem, amit gondosan építget Sherri könyvről könyvre. A kedvenceim szereplőim miatt pedig egyértelműen tovább kell mindig olvasnom. Ilyenek Simi, Savitas, Acheron, Styxx, Urian, akiknek a sorsáért végig izgulhatok. De persze rajtuk kívül is rengeteg olyan szereplő van, akik meg tudják fogni az embert. Csak utána győzzék számon tartani őket.

Ez a borító...:S

Mármost, amikor megtudtam, hogy jön Alexion és Danger könyve, rögtön fellélegeztem. Az Ulpius eltűnése után sokáig kellett arra várni, hogy valamelyik kiadó felkarolja ezt a remek sorozatot (bár az Ulpius idején sem vitték túlzásba a kiadásukat) és hála legyen, meg is tették. Köszönet érte az Athenaeum Kiadónak és szerintem ezzel sok másik Sötét Vadász rajongó így van. Tehát, amikor megtudtam, hogy jön a kötet, rögtön került is a kívánságaim közé, és diploma ajándékként meg is kaptam. (Köszönöm még egyszer Ayasha :* <3) Aztán az első néhány oldalon alább is hagyott a lelkesedésem.

A történetben néhány Sötét Vadász kedvenc ellenségünknek hála, felkelést tervez Acheron ellen. Vezetőjükként Stryker mellett megjelenik Alexion egykori bajtársa, Kyros, aki elvakultan próbál mindent gyűlölni saját sorsa miatt. Acheron meg is bízza Alexion-t, hogy járjon el helyes módon az ügyben, így leküldi a Földre, hogy felkeresse régi barátját és meggyőzze arról, hogy amit a gonosz démon mesélt neki, az hazugság. Az ottartózkodása alatt viszont találkozik a megnyerően karakán Danger-re, akivel nem igazán tud eleinte mit kezdeni. Természetesen ez a kapcsolat először plátói évődésbe, majd szerelmi egyesülésbe csap át. Mindeközben a viharfelhők egyre csak gyülekeznek felettük és az válik kérdéssé kit mentsen meg Lexi. A legrégebbi barátját vagy a szerelmét. Ez jól is hangozna így, de a tálalással gondok voltak.

Kezdjük rögtön a főszereplőkkel. Velük volt a legnagyobb problémáim. Ugyan itt is kapunk egy kis ízelítőt a háttértörténetből, de korántsem eleget ahhoz, hogy igazán át lehessen élni a tragédiájukat. Nem volt olyan átütő, hogy összeszoruljon a torkom olvasás közben, márpedig az eddigiekben ez rendre megtörtént (kivéve talán az Angyali csókot, ami ezidáig a leggyengébb része volt a sorozatnak). A karakterfejlődés is hirtelen volt. Egyik pillanatban még ridegek és karót nyeltek egymással, aztán a másikban már viccelődnek egymással és bumm, szerelmesek is egymásba. Ez egy kicsit nyaktörő változás nekem. Ennél még a szerelem első látásra is hitelesebb. Danger és Alexion egyébként is inkább nevezhető barátnak, mint szerelmespárnak. Lelki társak meg minden, de átütő kémia nem igazán volt közöttük, csak néhol sikerült eltalálni valamennyire. És ez elég fájó pontja volt az egész könyvnek. Jók voltak a párbeszédeik, de csak a könyv második felétől kezdődően. 

Előtte az is teljesen semmilyen volt. Kémia nuku, párbeszédek gyatrák. Az a baj, hogy a vége felé is felmerülnek újra ezek a hibák, de szerencsére akkor van nagyobb gond is. Külön-külön nem is nagyon tudnék róluk beszélni, mert nagyon egyformák lettek a szembetűnő testi különbségek ellenére. Mindketten sokat szenvedtek a múltban és a jelenben is. Nem tudnak kapcsolatokat kialakítani, pont a foglalkozásuk miatt. Magányosságukban pedig egyszer csak rátaláltak a barátság....bocsánat, a szerelemre, amit megpróbálnak a lehető legintenzívebben megélni, amíg lehet. Hasonló témát boncolgatott egyébként a másik, számomra gyengébbre sikeredett rész, a fentebb már említett Angyali csók is, habár ott még átütőbb lett az élmény.

Ez az elmúlás érzet volt talán az egyik legjobb pontja a könyvnek a frenetikus mellékszereplők mellett. Főleg az utolsó pár fejezetben volt nagyon érezhető, hogy itt valamikor el fog törni a mécses és ugyan előre tudni lehet már, mi lesz a végén, de azért ott a gombóc a torkodban, hogy akkor most hogyan tovább. Megvallom, én elpityeredtem kissé, amikor utolérte őket a vég. Az egy nagyon súlyos része volt a regénynek.

Említettem, hogy a mellékszereplők nagyon jól sikerültek. Kaptunk egy kis Simi-t és Acheron-t, megjelent egy jelenet erejére Urian is és az én személyes legnagyobbam, Savitar. Ugyan nem igazán kaptak teret a kibontakozásra, de a helyzetiróniának és a tökös beszólásaiknak hála, messze azok voltak a legjobb pillanatok. Savitar pedig határozottan itt csapott fel Number One-nak. Semmit az ég világon nem tudtunk meg róla, mégis várom, mikor lesz már saját története. Simi még mindig Simi (elkényeztetett és lobbanékony), Acheron továbbra is osztogatja pléhpofával a bölcsességeit, Uran pedig oltogat. Kiemelkedett egy másik mellékszereplő is: Xirena. Aki szereti a Simit őt is nagyon fogja. Mondanám azt, hogy ő a „kis” Charonte démon felnőtt kiadása, de egy bizonyos csitítgatás után már ez sem igaz. (Érződik a rokoni szál ;) XD)

A főgonoszokról még nem ejtettem szót. Kyros nem zavart túl sok vizet. Nem tudtunk meg annál többet, minthogy a múltban ismerte Aelxiont és mennyire megbántódott bizonyos dolgokon vele kapcsolatban. Nincs spoiler. Ám Stryker már annál elvetemültebb. Amiket kitalál (mivel már lelőttem magamnak jóval előrébb a poénokat az Acheronnal még évekkel ezelőtt) nagyon meredekek. De határozott fellépésével nem is csodálom, hogy sikerült egy-két összetört lélektelent meggyőznie a hazugságairól. Az pedig, ahogyan bosszankodik a füstbe ment tervein vicces pillanatokat okoztak. Viszont ott van az, amikor felbukkan egy olyan személy a múltjából, akit nagyon régóta gyászol. Akkor először megsajnáltam a fazont, de csak egy pillanatra és azt is csak a saját könyve árnyékában. (Igen, sok mindent elspoilereztem már magamnak, de nagyon lázban égtem akkoriban.) Méltó ellenfele ő bárkinek a sorozatban.

A német kiadás a legszebb

A kötetben rengeteg dolog kiderül Acheronról és annak féltve őrzött titkáról, ami egyrészről nem baj, hiszen voltak már sejthető dolgok is, másrészről viszont problémás, pont a saját könyve miatt. Sokkal nagyobbat üthetett volna az Acheron (engem rendesen gyomorszájon is vert, mert ezt a kötetet nem olvastam előtte, így lemaradtam a nagy feltárulkozásról), ha ezeket a részleteket itt kihagyta volna az írónő. Nem mondom, hogy így nem lesz durva, mert csak a felszínt kapargatta meg a kötet, de akkor is. További gyengéje a könyvnek, hogy nagyon nehezen akar beindulni a cselekmény. De amikor megy a közepén, akkor nagyon pörög, viszont a végére érezhető a kifulladás és ezáltal a megoldás is elég gyors lett. Egyébként nem úgy volt, hogy 10 napot ölel fel a történet, hiszen Lexi csak annyi ideig lehet a Földön a testében? Bárhogy számolom, nekem nem jön ki az az idő.Említettem már, hogy szerintem a borító botrányosan silány. Eddig sem volt kitűnő munka, de most még azt is alúlmúlt.

Szóval nem lett kedvenc könyv, de a Sötét Vadászok szerelmeseinek kötelező érvényű, még ha spoileres is az elkövetkező (szerencsére) egyre közeledő Acheron-finálét illetően. Aki még nem olvasta egy kötetét sem a sorozatnak, az viszont ne ezzel kezdje, mert vannak utalások, amik zavart okozhatnak az erőben. Nem egy világmegváltó könyv ez, még csak a szérián belül se, sőt, az eddigi leggyengébb láncszem.  De egy könnyed kikapcsolódásnak éppen elég.

5/4

Hol vagy már Wren? <3

Viszont, ami nagyon feldobott, az a kis ízelítő volt az Unleash the Night-ból (magyar címén: Szenvedélyes éjszakák) és annak is az egyik kedvenc jelenetéből. Annyira megörültem, hogy szó szerint felvisítottam ujjongásomban. Ugye felnőtt embernek úgy kell közönség előtt. Nem hittem volna, hogy egyszer eljutunk ideáig, de igen. Elméletileg az Athenaeum ugyanis jövő év tavaszára tervez Sherrilyn Kenyon köteteket. IGEN, IGEN, IGEN...még ha elég messze is van, de IGEN. Ha így lesz, tudom mit kell majd szülinapomra. Wren kötete fent van a kedvenceim TOP 3-jában. Egyszerű, ám nagyszerű, remek szereplőkkel és tüzes kémiával. Mindennek középpontjában egy kissé állatias, viszont annál szerethetőbb férfivel, akire bárki mondaná, szükségem van rá! Nekem kell egy Wren! Ez volt az első Vérvadász kötet, amit hajlandó voltam végig olvasni és imádtam minden oldalát, elejétől a végéig. Szóval, várós.