2016. december 20., kedd

Novella - 1. fejezet: Közel

Sziasztok!

Elindítok egy rendkívüli rovatot. Egyik kedves barátnőm megkért arra, hogy novelláját tegyem közkinccsé, mert kíváncsi arra, hogyan tetszik másoknak. Ezért kérek mindenkit arra, aki olvassa, az legyen szíves itt írja meg meglátásait és jelölje a skálán, milyennek tartotta. Ez azért fontos, mert így láthatja ő is 😉😄

***
Péntek, hajnali három


Near halálszagú leheletével a tarkómon ébredek. A bűztől kiül testemre a hideg verejték, mielőtt még felfognám, hogy csöndes kicsi kollégiumi szobámban vagyok, teljesen egyedül. Illetve dehogy egyedül, hiszen kettesben Ővele.

Elfordítom a fejem és egyenest a szemébe nézek, amely olyan hideg kék, hogy rögtön a csontjaimig fagyok tőle. A szobában koromsötét van, mégis látom, hogy ajka gonosz vigyorra húzódik. Az arca egyszerre gyönyörű és nagyon torz. Akár azt is mondhatnám rá, hogy rendkívül vonzó férfi váll alatt érő fekete hajával, halványbarna bőrével, finom metszésű ajkaival, lehetetlenül kék szemével, tökéletes izomzatával és olyan arccal amely arra teremtetett, hogy bűnre csábítson, ha éppen nem kerítené az embert hatalmába a közelében a rettegés, az iszonyat és az undor. És persze ha nem lengené körül rothadó hús, halál, szenvedés és gonoszság átható bűze.

Nearről annyit kell tudni, hogy ő a legrémisztőbb lény, akit valaha is el tudtam képzelni. Ő a sötétben rejtőző árnyalak, a sötét utcán megrezzenő neszek forrása, a félelmek legnagyobb félelme, a gyermekszobák szekrényeiben, ruhás halmaiban, sötét sarkaiban bujkáló mumusok rettegése. Szóval képzeletem legsötétebb alakjának nézek a szemébe néhány centiméterről és érzem ahogy erős, hideg ujjai a vállamra siklanak, mégis nagyot sóhajtok a megkönnyebbüléstől.

Sejthettem volna, hogy a közelemben van, hiszen még mindig ott csengenek az elmémben álmom érthetetlen ónémet mondatainak elhaló visszhangjai. Egyetlen napot sem öregedett gyermekkorom óta, így az alak amiben látom, már csak néhány évvel látszik nálam idősebbnek. Körülbelül húszas évei első harmadánál járhat, bár azt állítja létezésének utolsó hatszáz évére tud visszaemlékezni, tehát vagy ekkor keletkezett, vagy az ettől korábban történteket már elfelejtette.

Már néhány héttel azután feltettem neki a korára vonatkozó kérdést, hogy először fedeztem fel ágyam mellett gubbasztó sötét alakját. Ekkor úgy hat éves lehettem. Gyermekkoromban azt mondta sose féljek a sötétben, mert amíg ártatlan vagyok éjszakánként ő vigyáz rám. Ma már a legtöbb értelembe véve korántsem vagyok ártatlan, mégis itt van mellettem.

-Megijesztettelek .- súgja sötét parázsként duruzsoló mély hangján.

Válasz helyett megfogom vállamon levő hideg kezét, arcomat inas karjához dörzsölöm és mélyen belélegzem az így felszabaduló halál szagát. Közelebb hajol és lágy csókot lehel a homlokomra, közben kócos haja megcirógatja az arcomat.
Felemelkedik eddig guggoló helyzetéből és sötét alakja elindul az erkély felé.

-Várj, maradj még!- suttogom álmosan.

Megtorpan, visszapillant rám a sötétítőfüggöny árnyékából. Halvány elmerengő mosoly, amely zsivány vigyorrá húzódik szét az arcán. Újabb gyermekkori emlék tör rám visszatérő rémálmaim időszakából. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon egyedül, és ő hűséges sátáni kutyaként őrizte álmomat egészen napkeltéig.

Lomhán visszalép mellém ezért arrébb húzódok, hogy az ágyamra ülhessen, de ő az ágy mellé a köre telepszik törökülésben. Egyik kardforgatástól kérges , hideg kezét két tenyerem közé fogom és közel húzom az arcomhoz. Még mindig komiszul vigyorog. Most, hogy belegondolok ez a jellegzetes komisz, gonosz vigyor az utóbbi években egyre gyakoribb.

-Mostanában úgy látom jó kedved van – jegyzem is meg.

-Mostanában…mostanában végtelenül bánatos vagyok. – suttogja a fülembe alig hallhatóan.

A hangja tétovázó és kissé melankolikus.

-Mi baj, bánt valami? – el se tudom képzelni mi problémája lehet ennek a büszke, mitikus lénynek. Ráadásul nehéz komolyan venni ha közben végig vigyorog. Talán csak viccel. Nem, ő sosem viccel.

-Elszomorít, hogy nemsokára itt az idő.

-Az idő? Minek az ideje?

-Nemsokára eljön az idő, hogy elveszítsd az ártatlanságod, ha pedig ez megtörténik többé nem találkozunk.

-Lassan betöltöm a huszonegyet, ezért remélem nem gondolod, hogy szűz vagyok – bár egy több száz éves hidegvérű gyilkos dögevő szerint nem vagyok benne biztos, hogy az ártatlanság a testiségre utal.

 -A kapcsolatod felém még gyermeteg és ártatlan.

Rövid szünetet tart, a gonosz vigyor halvány mosolyra szelídül, miközben beszél.

-Csodálkoztam is, hogy mikor kamaszodtál nem ébredt benned vágy.

-Beképzelt! – bököm oldalba félig viccelődve.

-Sajnos ez mindig miattam van és nem tudok ellene tenni. – újabb csók a homlokomon.

Ez már a negyedik egy hónapon belül. Szemei földöntúli kékségében szomorúság csillan. Kicsit szorosabban fogom kezeim közt az övét.

-Te félsz, de mégis mitől?

Felkacag, mélyről jövő hangos nevetés, kicsit gúnyos, és talán egy kicsit idegen is. Mintha nem volna önmaga.

-Én nem ismerem a félelmet. – ezt már egészen halkan mondja, majdnem suttogva.

-Engem viszont megijesztesz. Megváltoztál.

-Épp erről beszélek, nem én változom. – elhúzza a kezét és beletúr kócos hajába. Megnyalja a szája szélét mielőtt folytatná. –Úgy döntöttem többé nem jövök humán alakban.

Bólintok. Sötét csend telepszik ránk Csaknem olyan sötét és nyomasztó mint Near maga. Az arcán egész halvány a mosoly, de szemében megcsillan egy könnycsepp. Ujjbegyei végigsimítják az arcomat, majd állcsúcsomnál a párnára hullanak.

-Viszlát – suttogja alig hallhatóan

-Ne menj, maradj még! – átölelem a nyakát, beszívom keserédes halálszagát és arcomat a hajába temetem. Úgy bújok hozzá, mint gyermekkoromban, ha megijedtem valamitől a sötétben, vagy rossz álomból ébredtem. Nekem Near édesen oszló illata a biztonságot jelenti. Átjár a nyugalom, ahogy lágyan ringat erős karjai között.

-Akkor aludj – mondja valószínűleg olyan lágyan, ahogy csak tudja, a hangja mégis reszelős.

Visszafektet a párnára, közben még mindig ölel. A szempillám elnehezül és az érzékeim kikapcsolnak. Csak félig leszakadt ruházatának durva anyagát érzem az ujjaim alatt. Aztán már azt sem. Egy pillanatra kinyitom a szemem. Érzem, hogy Near teste fekete köddé válik a kezeim közt. Az ablakon átdereng a hajnali szürkeség. Még két órát alhatok.

1 megjegyzés:

  1. Nagyon érdekes. Az egyik legfurább koncepciójú fantasy, amivel valaha találkoztam. Tetszenek a leírások, a beszédes költői képek, amik használatával a barátnőt kevéssel is képes sokat leírni.
    A főhősnő karakteréből eddig nem sokat érezni, remélem, ez az idővel finomodni fog. Near személyisége nagyon megdöbbentő, ahogy a története és a róla szóló leírások is. Kicsit a kettejük kapcsolata valahol egy elborult animét juttat eszembe, ahol a fiatal lány egy olyan lénybe szeret bele, ami rosszabb a halálnál. Beteg, elvont, és emiatt igazán különleges! :)
    Érezni a stílus kiforratlanságát, ami felteszem, a gyakorlatlanság miatt van. De nagyon ígéretes, és határozottan folytatást kíván! :)

    VálaszTörlés